Egyáltalán nem bűn, ha egy kormányzat erkölcsi kódex megalkotását kezdeményezi egy foglalkozási csoport számára, de nagyon nem mindegy, mit, hogyan.
Fogalmi zavarok
A PEK szerint a pedagógus lojalitásának tárgya a nemzet legyen. Magam nem idegenkedem sem a nemzet fogalmától, sem annak tartalmától, mint ezt jó pár írásom s néhány cselekedetem is igazolja. Itt és most azonban a nemzet fogalom használata elhibázott. Nemzet alatt Magyarországon az azonos nyelvű, közös kultúrájú emberek csoportját szokás érteni. Eszerint a magyar nemzet része egy erdélyi vagy kárpátaljai magyar, de nem része egy magyarországi sváb, szlovák, vagy a romák nem magyar anyanyelvű kisebbsége (a romungrók persze igen). Épp ezért a pedagógus lojalitásának az ország, a haza kell, hogy végső pontja legyen, és nem a nemzet. Megjegyzem, ugyanezen logika szerint a Nemzeti Alaptanterv fogalma sem helyes, noha liberális oktatási kormányzat alatt született. Az a tanterv, ami a szlovákiai vagy erdélyi magyarra nem vonatkozik, de a magyarországi németre igen, nem nemzeti, hanem országos. Sajna, nem valószínű, hogy a nacionalizmust és vele a nemzetet propagandája középpontjába állító kormány és meghosszabbított keze ebben a kérdésben engedne – de sok dologban talán megtalálható a közös nevező.
Megjelenésünk és magaviseletünk méltóságteljes és példamutató, azaz munkahelyünkön úgy viselkedjünk, beszéljünk és öltözködjünk, hogy az erősítse intézményünk megbecsültségét – írja a PEK, s másutt: „külső megjelenésével is kifejezi hivatása rangját”. Nos, szerintem az öltözködés néhol munkajog (ahol egyenruhát viselnek, mint mint a honvédség, a rendőrség, az OTP, egyes nagy áruházak stb.), többnyire pedig ízlés kérdése – nem pedig erkölcsi kérdés. Vajon megengedi-e ez a szöveg a rövidnadrág viselését férfiaknál? Milyen mély dekoltázs, milyen szemfesték fogadható el, és milyen nem, a nőknél? Összeillik-e a "méltósággal" a pamutpóló kánikulában, a melegítő testnevelés órán, a hajfestés bárkinél? És mi van akkor, ha valakit anyagi körülményei akadályoznak meg a „méltóságteljes” megjelenésben? Ha rajtam állna, öltözködés nem szerepelne erkölcsi kódexben.
Másutt olvashatjuk, a pedagógus „beszédéből komolyság … érződjön ki” és „ne használjon félreérthető kifejezéseket”. Nyilván nem áll szándékában a jogalkotónak megtiltani a humort, a derűt, a jókedvet. A humor munkaeszköz, fontos és nehéz magyarázatok oldószere, pillanatnyi szusszanás a munkában, olykor pedig épp nevelési fogás, pedagógiai eszköz. És ha néha öncélú: egyszerűen valami humoros jutott a tanár eszébe – na és akkor mi van? Biztos, hogy kell ez a „komolyság”? A „ne használjon félreértelmezhető kifejezéseket” kitétellel alig lehet mit kezdeni. Ha egy tanár azt mondja a hetedikes gyereklánynak, „szép copfod van, Csenge”, ez még egyértelmű, de a „csinos vagy, Csenge” már félreértelmezhető? És mi van, ha a tanár egy mondata az egyik diáknak - vagy felnőttnek - még egyértelmű, a másiknak már nem? És mi a helyzet a szépirodalommal vagy a történelmi forrásokkal, melyekben oly sokszor ott a kétértelműség?
Meghatározatlan viszonyok
A PEK alapelveiben újra és újra visszatér a működtető és a fenntartó védelme. A megfogalmazások óvatosak, az ember mégis úgy érzi, afféle posztmodern felségsértés-tilalommal van dolgunk. Már miért ne ejthetne bíráló szót egy tanár, ha télen hideg van a tanteremben, ha napok óta nem javítják meg a fénymásolót, ha egyik megyében támogatják anyagilag, másutt meg nem az ugyanazon tanulmányi versenyre utazó gyermek útiköltségét? Nem túlzás a bírálhatatlanság pozícióját erkölcsi elvárásként megfogalmazni olyan szervezetnek (önkormányzat) és hivatalnak (KLIK) amelyek az adófizetők pénzéből és érdekében végzik dolgukat? Miért kellene, hogyan is lehetne a fenntartó „védelmét” a gyermek védelmével azonos súllyal említeni?
Érdekes és vitatható felvetés: a pedagógus „túlzottan bizalmaskodó viszonyt ne alakítson ki” tanítványaival. Mivel egy másik pont a tanár és diák közötti szexuális kapcsolatot (helyesen) kizárja, itt nyilvánvalóan nem erről van szó. De akkor vajon miről? Ki nem látott még olyat, amikor 6-7 éves gyermekek, mint csibék a tyúkanyóhoz, bújnak tanító nénijükhöz? Vajon tudott-e, hogy egy-egy különlegesen mély tanár-diák kapcsolat fiatal tanár esetén kicsit olyan, mint idősebb testvér viszonya a fiatalhoz, idősebb tanárnál mint a szülőé a gyermekéhez, nyugdíj előtt álló tanárnál olykor mint nagyszülőé az unokájához? És miért baj ez?
Másutt ugyanez a tervezet azt hangsúlyozza, a tanár-diák kapcsolat mester-tanítvány viszony kell hogy legyen. Ez a követelmény mintha épp ellentmondana az előbb idézettnek! Nem tudom, hogy a mester-tanítvány viszonyt definiálta-e valaha valaki? Jómagam úgy vélem, miközben életem során több tucat tanár tanított, legfeljebb eggyel vagy kettővel volt mester-tanítvány kapcsolatom, ahol én lettem volna a tanítvány. Tanári pályám 32 éve alatt pedig kisvárosnyi diákot tanítottam, de legfeljebb egy tucat diáknak váltam mesterévé. Vagyis hajlok arra, hogy a mester-tanítvány viszonyt a tanár-diák kapcsolatok ritka, kivételes csúcspontjának tekintsem, ami egy életben néhányszor fordul elő. Lehet-e, szabad-e ezt minden tanár-diák kapcsolatra mintegy kötelezővé tenni?
Morális, etikai problémák
Olvashatjuk: a tanár „magánérdekű tevékenységét sohasem helyezheti a közérdek elé”. Jó szándékú gondolat! Alighanem húsz olvasóból 19 egyetértene vele. Pedig szamárság. Ha fiatal férfi tanár állapotos felesége vagy kétéves gyermeke súlyos beteg, miközben értekezlet van az iskolában, bizony, a közérdeket kell hátrébb sorolnia, itt a magánérdek a fontosabb! És akkor csak egyszerű példát vettünk – miközben a világirodalom tele olyan esetekkel, amikor a közösséggel szemben épp az egyén képviseli a magasabb erkölcsöt.
A személyiség közérdekre hivatkozó korlátozása veszedelmes, visszaélésekre lehetőséget adó gumiformula. Hasonló a helyzet a tervezet egy másik elvárásával: a pedagógus „morális kérdésekben a nevelőtestülettel egységben lép fel”. Ez a pont azt feltételezi, hogy morális kérdésekben automatikusan a testületnek van igaza az egyénnel szemben. Vajon egy mélyen vallásos hívő tanár a nevelőtestületet fogja választani, ha úgy érzi, az isteni törvényt épp a testület nem képviseli? Vajon egy ateista egyet kell, hogy értsen a testülettel, ha az megítél, elítél egy meleg diákot? Honnan vesszük, hogy a közösség az igazság letéteményese?
A PEK egy másik pontja szerint csak testileg és lelkileg egészséges pedagógus végezheti munkáját, aki beteg, annak értesítenie kell felettesét. Végiggondolták ezt? Odáig rendben, influenzajárvány esetén a tanár ne járjon „hősiesen”, betegen is a munkahelyére, mert maga is elterjeszti a ragályt. De vajon egy speciális bőrgyógyászati vagy nemi betegséggel tényleg az intézményvezetőhöz kellene fordulnia? És egy pszichés betegséggel? Csak remélni lehet, hogy egy ilyen pont a jóhiszemű végiggondolatlanság esete, és nem a pedagógus végletes kiszolgáltatásának szándéka rejlik mögötte.
A PEK külön, hosszas fejezete szól a kutatás etikájáról. Ha abból indulok ki, hogy a pedagógus életpályamodell megalkotói szerint legfeljebb a tanárok 1 százaléka lehet kutatótanár – akkor kérdés, indokolt-e a kutatómunkát a PEK-ben szabályozni? A testnevelők vagy ének-zene szakosok aránya bizonnyal meghaladja az egy százalékot – ilyen alapon helyesebb lenne az edzésmunka vagy az énekkar etikai szabályozása. (Noha magam azt is feleslegesnek tartanám). De nem csak az arányokról van szó. A tudományos kutatásnak már megvannak a maga erkölcsi (és jogi) szabályai, miért kell ehhez Pedagógus Kar? Máskülönben, noha az egész felesleges, a kutatási etika legtöbb pontjával önmagában egyet lehet érteni. Van azonban közöttük egy érdekes félmondat. „Jogszerűség, szakszerűség: a kutatásokat a jogszabályoknak megfelelően, szakszerűen, és a pedagógus kompetencia határait át nem lépve kell végezni” (Kiemelés tőlem – U.I.) A mai magyar közoktatásban a kompetencia fogalmát „képesség, készség” értelemben szoktuk használni. Helyettesítsük be! „… a kutatásokat …a pedagógus képességek határait át nem lépve kell végezni!” Ez így vagy teljesen értelmetlen – vagy, ha mégis, akkor azt akarja erkölcsi szabállyá tenni, hogy ne vágd nagy fába a fejszédet, a cipész maradjon a kaptafánál? Írj tankönyvet, oktatási segédanyagot, de ne akard az antik Rómát, az atomfizikát, a barokk költészetet, a kovalens kötést kutatni. Ha a Tervezet szerzői másra gondoltak, tessék pontosabban, érthetőbben fogalmazni! Nem tehető erkölcsi szabállyá, hogy egy kutatótanár mit válasszon kutatása tárgyául. És ha valaki „kompetenciáit” (képességeit) meghaladó feladatot választ? Na és akkor mi van? Nem közlik majd tanulmányát a folyóiratok, nem adja ki könyvét egy kiadó sem. És? Mitől etikai kérdés ez? Úgy vélem, a kutatást szabályozó egész fejezet felesleges.
Mi legyen a politikával?
A PEK mintha túlságosan is kerülné az iskolai politizálás kérdését, eltekintve a már említett „felségsértési” tilalmaktól. A „politizálás” persze nem tiltható meg, a véleménynyilvánítás joga, a szólás szabadsága a diákot és a tanárt is megilleti. A diák kérdez ─ mi történik most Ukrajnában, kinek van igaza Gázában, a tanár úr helyesli-e a halálos ítéletet? – a tanárnak válaszolnia kell. De egy-két kikötés talán nem lenne hiábavaló. Politikai propagandának, uszításnak, toborzásnak nincs helye az iskolában. Tanár nem kérdezhet rá tanítványainak vagy azok szüleinek politikai hovatartozására. Saját politikai nézeteit nem taníthatja tananyagként, politikai természetű állásfoglalását jól el kell különítenie a tananyag közlésétől.
Mindösszesen: a Tervezet, bár magán hordozza a Nemzeti Együttműködés Rendszere számos hibáját, ugyanakkor tárgyalható és tárgyalandó, vitaalap, mert hát mit is lehetne mást tenni.
