Soha nem fogok elfelejteni néhány megrázó képet. A borotvaéles drótkerítésen fennakadt, vérző fejű, síró kislány arcát. Az ijedt szemű kisfiút, a tagbaszakadt rendőr előtt a nyolcadik kerületi téren. A tülekedőket a civil önkéntesek üveg vizéért és egyetlen üres zsemléjéért. A nemzetközi vasúti pénztár előtt a jegyekért egymást taposó tömeget, s azok boldog arcát, akik végre feljuthattak valamelyik nyugatra induló vonatra…
Azt mondja a Fidesz frakcióvezetője, hogy azért kell „keménykedni” a menekültekkel, mert nem akarja, hogy az unokái majd egy európai kalifátusban éljenek. Nyilatkozik a kormánypárt parlamenti alelnöke, olyan táborokat telepítenek a határ mellé, ahová csak Szerbiából van ki- és bejárás. A belügyminiszter kevesli a NATO-drót magasságát, meg akarja toldani még egy sorral, s aztán épülhet a második sor vasfüggöny is, ahogyan a miniszterelnök elrendelte. És még több rendőr, még több határvadász, és talán hamarosan katonák is. Csupa-csupa olyan intézkedés, aminek egyetlen üzenete van: az erő fitogtatása.
Mi már megszoktuk az elmúlt 5 évben; ezt a kormányt nem a humánuma miatt „szeretjük”. Kőszívű emberek ülnek a döntéshozók asztala körül, akik szemrebbenés nélkül veszik el nyomorékok ellátását, szegényítik tovább a szegényeket, nincsenek tekintettel a mi éhező gyerekeinkre sem. Értéktelen a társadalom számára a nincstelen. Akkor miért gondolhatnánk, hogy meglágyíthatja a magyar hivatalosságok szívét a világ távoli borzalmai elől világgá szaladó családok nyomorúsága? Megdöbbenünk a gyűjtőtáborokba állati körülmények közé, emberaklokba kényszerítettek türelmetlenségén, éhséglázadásán? Bombázza a hazai közvéleményt a kormány propaganda-gépezete; hol öles plakátokkal keltenek ellenérzéseket, hol errefelé szokatlan járványokkal riogatnak, lányokat-asszonyokat erőszakoló, egymást megkéselő elvadult férfiakként festik le a jövevényeket. Aki a pályaudvarok környékére vetődik, oda se mer nézni a puszta földön várakozásra kényszerített menekült-családokra, attól félve, nehogy rátámadjon valaki közülük.
A világ egyre kevésbé érti, mi történik itt a Duna-Tisza közén. Berlinben, Párizsban fejcsóválva nyilatkoznak a politikusok a magyar „határvédelmi lépésekkel” kapcsolatban. Nem értik, miért nem lehet emberhez méltó körülmények között kezelni a nyugat felé tartó menekültáradatot. Nem értik, miért tartanak olyan sokáig a hivatalos eljárások, miért kell napokig, vagy még tovább várakoznia a regisztrációra az Unió területére belépő emberáradatnak. Nem értik, miért küldözgetik bonyolult átszállással egyik városból a másikba a nyilvántartásra várókat, miért nem állítanak ki autóbuszokat, indítanak vonatokat a befogadó állomásokra.
Megannyi megválaszolatlan kérdést tesznek fel a világlapok idevetődő tudósítói is. Az egyik német lap riportere megkockáztatta a feltételezést: talán éppen az a magyar kormány célja, hadd tapasztalja meg mindenki, milyen heroikus harcot kell vívniuk nap mint nap a magyar hatóságoknak. De ettől még kaphatnának fedelet a fejük fölé a még várakozó kisgyermekes anyák, napi egyszeri meleg ételt, egy pohár tejet a csecsemővel utazók…
Nem érti a világ, hogyan lettünk a kőszívűek országa.
