Gyökeres fordulat előtt állunk az oktatáspolitikában? Erre utal, hogy Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter egy interjúban egészen meglepő, az eddig hirdetett elvektől lényegében eltérő szemlélettel fogalmazott. Az interjúban természetesen a problémákat a szocialistákra hárítja és a Fidesz-kormányzat kapcsán az eredményeket hangsúlyozza, de amikor szakkérdések kerültek szóba, egészen másfajta hangot hallhattunk, mint eddig.
A legfontosabb talán az, hogy az eddig hangoztatott (és gyakorolt) hatalmi iskolaszemlélet helyett a szocialisták és szabaddemokraták idején hangoztatott (és gyakorolt) szolgáltató szemlélet jutott szóhoz. „Az állam legtöbbször bonyolítja, nem pedig intézi az ügyeinket. Ennek gyökeres megváltoztatása az egyik legfontosabb és legszemélyesebb politikai kihívás számomra – mondta Lázár János. – A nyugati világ polgárai a pénzükből működő szolgáltatásnak tekintik az államot… Alapvető vezérelv: a polgár a megrendelő, az állam pedig a szolgáltató.”
Hoffmann Rózsa egészen más szempont szerint alakította át (és tette tönkre) a magyar iskolarendszert. Ő mindig tiltakozott az ellen, hogy az iskolát szolgáltatásnak tekintsék. Ennek megfelelően megfosztották a tantestületeket az autonómiától, a tanárokat a szabadságuktól, az igazgatókat szinte minden jogkörüktől, számtalan oktatási intézményt átjátszottak egyházi kézbe, a megmaradt rendszert pedig centralizálták és brutálisan ideologizálták a tananyagot. A szakma és a közvélemény tiltakozása ellenére felszámolták vagy formálissá tették a tanár- és szülőszervezetekkel való kommunikációt. Nemcsak a kritikát nem tűrték, hanem szinte titkosítva kezelték a terveiket is, nehogy esetleg valaki érdemben vitathassa azokat (értsd: javíthasson rajtuk.) Ebből következőben le is romlott a színvonal, aki tudja, külföldre vagy magániskolákba menekíti gyerekét. Minden olyan gyereknek, akinek családjában nem futja az alapítványi iskolák magas tandíjára, marad a bornírt szellemű és minden nemzetközi mérés szerint zuhanó teljesítményű központosított állami iskola.
Úgy tűnik, a kormányzatot is nyomasztja ez az eredmény. Menesztették Hoffmann Rózsát, bizonyos szakterületeken, óvatosan és gyanakodva, de megkezdték a párbeszédet. Most Lázár János pedig így fogalmazott: „Megdöbbentő amúgy, hogy a mérések szerint rengeteget romlott a szülők bizalma az oktatási rendszer iránt. A köznevelésben ezért teljesen újra kell osztani a szerepeket…. A szülők megkérdezését is azért tartom fontosnak, mert a kilencosztályos iskola vagy a szünidő hossza kapcsán az ő véleményüket eddig nem nagyon hallhattuk, pedig ők tudják a legjobban, hogy milyen oktatási szolgáltatásokkal lehetne a legtöbbet kihozni a gyerekükből.”
Körülbelül ez az, amit a sajtó évek óta mond: hogy álljanak már szóba a szakmával, tegyék eszméiket vagy téveszméiket vitathatóvá, mielőtt parancsra bevezettetik azokat. Voltak az elképzeléseik között jó ötletek is, ilyen például a mindennapos testnevelés javaslata, csakhogy, amint ezt a sajtó rögtön meg is írta, nem elég elrendelni a tornaórát, tornatermet is kell építeni. (Ez utóbbira komoly méretekben legutóbb Hiller István minisztersége idején volt példa.) Arról nem is beszélve, hogy fontos dolog a testnevelés, de ha a tornaórákat a közismereti órák kárára vezetik be, akkor éppen a demokrácia gyakorlásának egyik legfontosabb feltételétől, a műveltségtől, az elemzőképességtől fosztják meg a fiatalokat.
Az oktatási kormányzat a szakkritikusokra eddig ellenségként tekintett, pedig ha odafigyeltek volna arra, amit például a baloldali lapok, köztük a Népszava rendszeresen írt, amit a Klubrádió szakértői vagy a Történelemtanárok Egyletének, a Magyartanárok Egyesületének, az Osztályfőnökök Egyesületének szakértői vagy a pedagógus szakszervezetek hozzáértői mondtak, a legsúlyosabb hibákat elkerülhették volna. Az oktatásügyben a kritikát nem a kormánybuktatás szándéka motiválta, hanem a fiatalok jövőjéért, a magyar iskoláért érzett felelősség. Az igaz, hogy a kormány éles bírálatokat kapott, de ha a kormányzatban is meglett volna ez a felelősség, ami a baloldali sajtóban, médiában vagy a független tanárszervezetekben megvolt, akkor nem zárkózott volna el a párbeszédtől. Igaz, ebben az esetben nem dobhatták volna ki a tananyagból Tamási Áront, hogy bevegyék Nyírő Józsefet, és nem ünnepelhették volna ikonként a háborús bűnökkel vádolt, etnogiccseket író és helyenként kifejezetten rasszista áthallású Wass Albertet. Nem mentegethették volna Horthy Miklóst és nem vetethették volna le Ságvári Endre névtábláját az iskolákról.
Mit akarunk? Múltba néző centralizációt vagy igazi demokráciát? Versenyképes tudást nyújtó, becsületes, toleráns, segítőkész fiatalokat nevelő iskolát? Kreativitást, függetlenséget, humanizmust? Európai szellemet, valódi felzárkózást Európához?
Ha igen, akkor nagyon ideje lenne végrehajtani egy érdemi fordulatot. És talán nem csak az oktatás területén.
