Kasszások! A kakaós csiga elfogyott! – kiáltja a pultos kisasszony. Alig múlt negyed tizenegy, de a közkedvelt csemege hiánycikké vált a Jégbüfében. Nem csoda, beindult a katasztrófa turizmus. Már mindenki tudja, a legendás cukrászda utolsó napja 2015. augusztus 29. szombat. A bejáraton beáramlik az aktuális forgatócsoport, néhány felvételre a végórákról. Bevallom, régen voltam a Jégbüfében. Körülnézek. A vendég pultok maradtak. A kirakatablakokon kilátás a Ferenciek terére – boldogult Felszabadulás, köznyelvben csak Felszab tér.
Hiába keresem viszont a bejárat mellett a kasszát. Amikor először, 1969-ben beléptem a Jégbüfébe, még a pultnál kiszemelt sütemény nevét be kellett mondani a pénztáros hölgynek, aki beütötte a kasszába az összeget és a blokkal visszazarándokolhatott a vevő a sütiért. Igaz, a kávéfőző gép mellett most is arra figyelmeztet a tábla – már nem sokáig -, hogy a kasszánál kell blokkot kérni. Némi retró.
Ma már a tükrös parfétorta hűtőnél található a kassza. A tömeg rohama ellenére kedves és türelmes hölgy kérdésemre azt válaszolja, nem tud arról, hogy a tulaj emlékként eladna kisebb nagyobb „Jégbüfé” feliratú tárgyakat. Jobb híján veszek két krémest. Emlékeim szerint valaha nagyon finom volt. A kasszás hölgy azt javasolja, tegyem el a blokkot emlékbe. Megfogadom a tanácsát. Otthon az üvegvitrinben a többi retro apróság között, a Malév sütis zacsi mellett landol az "emlékblokk”. Nem tudja, mikor és hol nyitnak. A kirakatban a tájékoztató felirat is csak annyit közöl, nyitás 2017. márciusában. Azt még nem dőlt el, hogy a régi helyén, vagy másol. Ha költözik akkor a nevét ugyan megtarthatja, de az már nem „a Jégbüfé" lesz.
Sokan mentek el még utoljára nosztalgiázni a Jégbüfébe FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
De maradjunk még a szombat délelőttnél. Előttem alacsony, madárcsontú hölgy, 40 körülire saccolom a korát. Azt mondja, gyerekként a szülei gyakran hozták a Jégbüfébe. A sütit a 7-es buszon csipegette el hazafelé menet. Kérdezem tőle, emlékszik-e még a Felszab téri villamos megállóra. Az már neki is történelem. Pedig mi még gyermekkori barátommal, a ma már Los Angelesben élő festőművésszel, Bernáth Picivel többnyire a 68-as tujával (fiatalabbak kedvéért: villamossal) zötykölődtünk Budára, a Móricz Zsigmond körtérig.
A kávéfőző gép előtt régi ismerősök nosztalgiáznak a Jégbüfés múltjukról. A társaságban idősebb úr fojtott hangon itt idézhetetlen jelzőkkel emlegeti a kerület volt polgármesterét, Rogán Antalt, aki szerinte áron alul átjátszotta a Párizsi udvart valami arab befektetőnek, s ennek esett áldozatul az 1952-ben megnyitott cukrászda is. Hozzátehetné, hogy bezárt a Párizsi udvar többi üzlete, a szőnyeg és a könyvesbolt, a kis kávézó is.
A pultnál eközben mintha egy évtizedek óta kihaltnak hitt süteményfajtát, sarokházat pillantanék meg. Az ifjabb nemzedék már nem igen találkozhatott vele. Tejszínhabba öltöztetett piskóta szelet volt. Ági a ’70-es években, ha Nyíregyházáról a fővárosba utazott meglátogatni gyerekkori barátnéját Erikát, rendszerint betértek a Jégbüfébe. Valami megfejthetetlen perverzióval mindig sarokházat vettek. Az édesség bombától azután émelygett a gyomruk. Az emlékek mára megszépülnek, de azért nem tesz próbát.
Este még visszaballagok egy utolsó búcsúpillantásra. A Jégbüfé egyáltalán nem egy végső óráit élő vállalkozás képét mutatja. Az utcán hosszú, tömött sor a fagylaltos pult előtt. Bent, a cukrászdában este hat után is sokan vásárolnak. A személyzet már nem olyan friss, mint délelőtt. Kérdésemre, hogy az utolsó nap meddig tartanak nyitva, kurta válasz érkezik: mint mindig. Hát, az a mindig már lassan el is múlik. Elindulok a metró felé. A kirakatban kis réztábla hirdeti , itt kézműves süteményeket készítenek és azt, hogy III. osztályba sorolt vendéglátó egység. Ennek persze már semmi jelentősége. Véget ért egy „Jég-korszak”.
