;

Menedékváros;humanitárius szervezet;Kiskunmajsa;

Antal György, a Menedékváros vezetője a játszóházban FOTÓ: LÁSZLÓ PÉTER ISTVÁN

- Senkijük, semmijük nincs - Otthonra leltek az otthontalanok

A humanitárius szervezeteknek jót tesz a reklám – tudja ezt a kiskunmajsai Menedékváros vezetője is. Csakhogy ilyesmire sem idejük, sem energiájuk nincs. Pedig ha fölfedezné őket a média, akkor nem egy vénséges, rozoga kisbusszal kellene költöztetni a családokat. És talán új játszóterük is lenne, mert a régi életveszélyessé vált, le kellett bontani.

Ahogy Kiskunmajsa külterületén befordulunk a betonfalakkal elzárt volt szovjet laktanyába, emeletes házvázak meredeznek mindenütt. Nem tudok szabadulni a gondolattól: micsoda emberléptékű befogadó állomás lehetne itt, Szegedtől alig húsz kilométerre. Némi munkával újjáéleszthetnék a kibelezett lakásokat, s nem kéne sátrakat állítani a világ végén, fölbolygatva ezzel békés falvak nyugalmát.

Úgy éltünk, mint egy kibuc

Az uniós támogatásból szépen felújított épület kirí a többi közül. Előtte virágoskert díszlik, a kapuban fehér sapkás, jó modorú idős úr fogad. Később megtudom, Laci bácsi az otthon lakója, önkéntes mindenese. Antal György, a Menedékváros helyi vezetője kétkezi munkásként kezdte. Az asztalos, autófényező, festő-mázoló végzettségű fiatalember utóbb szociálpedagógiából és gyermekvédelemből szakvizsgázott, majd kulturális antropológiát tanult Oxfordban. Szakmunkás múltjának igencsak hasznát veszi, pénz híján ő az intézmény karbantartója is.

– A Menedékváros 1997-ben nyitotta meg kapuit. Akkor vásárolt meg 21 hektárt a Menedék Alapítvány a régi orosz laktanya területéből, hogy rászorulókon segítsen – meséli. – Eleinte úgy működtünk, mint egy kibuc. Mindenki együtt lakott, a közösség földet művelt, állatokat nevelt, és kiválóan eltartotta önmagát.

Az alapítványt a keresztény szemlélet motiválta: azt akarták, hogy alakuljon ki itt egy mini társadalom, ahol az emberek segíthetnek egymásnak. Aki tudott, eljárt dolgozni, az otthon maradók vigyáztak a gyerekekre, illetve gazdálkodtak. Aztán jöttek különféle szabályozások, törvények, és furcsa módon mindegyik kormány úgy gondolta, hogy ehhez nem szükséges kikérni a területen dolgozó szakemberek véleményét.

- Ma szociális intézmény nem végezhet gazdasági tevékenységet. Rá vagyunk szorulva az állami normatívára, ami semmire sem elég, miközben van földünk, és vannak emberek, akiknek értelmes, hasznot hajtó munkát adhatnánk. Most már léteznek olyan vállalkozási formák – például a szociális szövetkezet – amelyek megoldást jelentenének, csak nincs tőkénk a gazdálkodás újraindításához. A pici konyhakertünket önként jelentkezők művelik, s elsősorban arra szolgál, hogy az anyukák friss zöldséget adhassanak a gyerekeiknek. De a népkonyhánk, ami az itt élőknek naponta egy tál meleg ételt juttat ingyen, nem vásárolhat a fölöslegből - mondja Antal.

FOTÓ: LÁSZLÓ PÉTER ISTVÁN

FOTÓ: LÁSZLÓ PÉTER ISTVÁN

Segítenünk kell tovább lépni

A Menedékváros még így, szabályokkal gúzsba kötve is különleges hely. Az egész országból fogad menedékkérőket, és a szokásos gyakorlattól eltérően a fedél nélküli családok, az egyedülálló hajléktalanok, a bántalmazott anyák és gyerekeik egy épületben laknak, csak külön lépcsőházban. Van egy úgynevezett „kiléptető” szárny is, ahol azok bérelhetnek lakást, akik az intézmény gondozásából kikerülve megpróbálkoznak a viszonylagos önállósággal.

– Akik itt kötnek ki, személyiségükben is sérültek – állítja Tóthné Frank Anikó, a Hajléktalanok Átmeneti Otthonának vezetője. – A hajléktalanok többségének senkije, semmije nincs, akire, amire támaszkodhatna. A válás vagy a munkahely elvesztése egy-kettőre fölborítja a megszokott életformát. Drámai élmény egy pillanat alatt átkerülni az egyik partról a másikra, és aki mindent elveszít, önmagát is elveszíti. Sokan nem képesek elengedni a sérelmeiket, hiányzik az a szó, az a gesztus, ami visszavezetné őket a régi életükhöz. Később annyira meglazulnak, szétszakadnak a hajdani kapcsolataik, hogy már nem építhetők vissza. Minket nem érdekel, ki milyen volt és miben hibázott. Az a dolgunk, hogy segítsük őket tovább lépni. Sajnos, a hajléktalanok esetében a pszichés és mentális gondokhoz általában fizikai leépülés is társul, és 22 800 forintból, amennyi a szociális segély, lehetetlen újra beilleszkedni a társadalomba. Akik megtapasztalják nálunk a biztonságot, nem akarnak többé utcára kerülni. Némelyek egyik befogadó helyről a másikra mennek. Mások lehorgonyoznak a kiléptető szárnyban, mert nekik mi vagyunk a világ.

A Menedékváros jelenleg 120 embert tud befogadni. Szívesen nőnének nagyobbra, hiszen a rászorulók száma ezt indokolná. Ennek szakmailag ellentmond, hogy 500 fő már nem közösség, hanem tömeg.

– A környékbeli vállalkozók szezonális munkákra keresnek embert. A mieink zöme a maga nyolc általánosával legföljebb segédmunkát végezhet: palántáz, kapál, paprikát szed. Vagyis tavasztól őszig van pénzük, télen pedig nincs – mondja Antal György. – Ahhoz, hogy önállóvá válva megálljanak a lábukon, piacképes munka kellene. Ilyenhez egészséges, szakképzett ember is nehezen jut manapság. Arról nem is szólva, hogy a pszichés és mentális problémák orvoslásához kevés a nálunk eltölthető két év. Akinek sokáig nincs állandó jövedelme, abból elvész a pénz beosztásának képessége – ezt is újra kell tanulni, amihez szintén nem elég két év. Egyébként a kormányzat tervezi, hogy a határidő túllépését pénz elvonással büntetik. 2016-ban akarják bevezetni, most még csak szakmai fórumokon riogatnak vele.

A magyar és a nemzetközi sajtó több tucat képviselője - operatőrök, fotósok, újságírók - győződhetett meg szerdán Röszkénél a sokmilliárdos kerítés teljes értelmetlenségéről. A Horgos-Röszke vasútvonal mentén, a két oldalon 20-30 méteren nincsen gyoda, azaz gyorstelepítésű drótakadály, és négyméteres végleges-ideiglenes kerítés sem lesz. Ezen a szakaszon napok óta folyamatosan, akadálytalanul és zavartalanul vonulnak a menekültek kisebb-nagyobb csoportjai. Senki és semmi nem akadályozza ebben őket.