Mindig van újabb és újabb apropó az István, a király színrevitelére. Hol az ősbemutató óta eltelt kerek évszám az indok, most éppen az, hogy a szerzőpáros tagjai elérték (Szörényi Levente), vagy el fogják érni hamarosan (Bródy János) a hetvenedik életévüket. Ilyenkor a kérdés jogos: hány bőrt lehet még lehúzni erről a rockoperáról? Tapasztalva a királydombi előadások iránti érdeklődést, megállapítható, hogy valószínű sokat.
Tisztelgő koncertszínház
Az ötlet persze jó, 1983 után kerüljön újra a produkció az előadás eredeti helyszínére, amíg lehet, mert könnyen előfordulhat, hogy a Múzeumi Negyed megvalósításának oltárán a Királydombot is feláldozzák. Én nem voltam jelen az ősbemutatón, csak a felvételt láttam, és színházi körök, illetve a szerzők és a résztvevők lelkes beszámolóit hallottam jóval később. A Ligetnek tényleg megvan az a szabadsága és monumentalitása még ma is, ami jót tehet az István, a király színrevitelének.
Az esős időjárás sem riasztotta vissza a közönséget, hogy jöjjön és jó esetben újra átélje azt a katarzist, melyet a szerencsésebbek már átéltek harminckét évvel ezelőtt - a többiek pedig hasonlóra vágytak. A mindent elsöprő katarzis azonban elmaradt, legalábbis ezt a magam nevében állíthatom, de az első előadás fogadtatása - igencsak mérsékelt ünneplése - is erre utalt. A rendező Novák Péter állítólag arra kapott felkérést, hogy koncertszínházszerűen oratórikus formában vigye színre a rockoperát. Elképzelhető, hogy az óvatosság annak szólt, hogy két éve Alföldi Róbert évfordulós szegedi rendezése óriási vihart kavart, még tüntettek is a Pestre is felhozott produkció ellen. Nos, Novák Péter rendezése ellen szerintem senki nem fog tüntetni, akkor sem, ha hamarosan az előadás vidéki turnéra indul majd különböző sportcsarnokokba. Ez a koncepció ugyanis semmi másra nem törekszik, minthogy korrekt színvonalon, némi látványelemekkel kiegészítve megszólaltassa a rockopera slágerré vált dalait. Nincs különösebb üzenet, ami azért is meglepő, mert Novák Péter tényleg jól ismeri a darabot, tizenévesként táncolt az ősbemutatóban, aztán, mint több helyen elmondta, nyolc különböző interpretációban is részt vett. Az is lehet, hogy az óvatosságra törekvés a producer, vagy a szerzők óhaja volt, mindenesetre ez a rendezés igencsak visszafogottnak mondható. Inkább egy koncertet követhetünk nyomon, amikor pedig eszébe jut a rendezőnek, hogy mégis kellene egy kis színház, például amikor Koppányt csábító asszonyok környékezik meg, eléggé amatőrre sikerül a színpadi megoldás. Az sem nagyon érthető, hogy a Gizellát játszó Danics Dóra, illetve a Vecelint megformáló Kocsis Tibor miért pattannak biciklire.
Civilben mikrofonnal
A szereplők közötti viszonyok láttatására abszolút nem terjed ki a rendezői koncepció, van helyette pátosz, kórus, de azért olykor tánc is akad. Talán az utóbbi műfajban mozog a legotthonosabban a rendező. Vetített hátteret is kapunk, amely kétségkívül többnyire impozáns - a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak a munkája – csakhogy nem töltődik fel valódi tartalommal, mondanivalóval. A főbb szereplők lényegében civilben, különösebb jelmez nélkül lépnek színpadra. Rögtön az elején Szörényi Levente énekli el a Te kit választanál című dalt, ő azért ünneplőben van, mint később Bródy János is, aki Krónikásként jelenik meg a színen. A címszerepet Varga Miklós bőrkabátban játssza, a figura formátumát nem igazán képes megmutatni, de persze nincs is nagyon alkalma rá, mert az éneklés a fő feladata, amit jobbára azért megold. Emlékezetes, hogy az ősbemutatón csak az énekhangját adta Istvánnak, élőben Pelsőczy László volt jelen a színpadon. A mostani felkérés bizonyos szempontból kárpótlásnak is tekinthető. Koppányként - bár az ősbemutató szereplőjét, Vikidál Gyulát is felkérték, de ő nem vállalta - Feke Pált láthatjuk. Ha nekem kellene választani, Isten bocsássa meg, én inkább a Feke által játszott Koppányt választanám, mint a Varga által megformált Istvánt. Feke karakteresebb, nyersebb, hitelesebb, még akkor is, ha sokszor csak illusztratív megjelenésre van kárhoztatva. Persze kettejük harca is illusztratív, ha egyáltalán szó lehet a látottak alapján harcról, drámáról. Nagy Feró önmagát adja Laborcként, ahogy már az ősbemutatón is eljátszotta. Deák Bill Gyula is tagja volt az ősbemutató szereplőgárdájának, benne Tordaként most is van erő, szinte egyedüli, aki képes a közönséggel interakcióba lépni. Elég, ha ütemes mozdulatokat tesz, felemeli a karját, ez már tapsra buzdítja a nézőket. De egész jelenléte inspiráló, valamit tényleg képes visszahozni a nyolcvanas évek változtatást, újat akaró fanatizmusából. Még akkor is, ha többször nem érteni pontosan mit is énekel. A kivetítőkön is jól követhető, hogy tekintetéből sugárzik valami őserő. Ahogy rendíthetetlenül áll a magasban mankójára támaszkodva, egy pillanatra elhisszük, semmi sem lehetetlen. Radics Gigi Koppány lányaként, Rékaként egyrészt vonzó, másrészt, amikor apját akarja eltemetni drámai is tud lenni. Keresztes Ildikó István anyjaként, Saroltként erős nő, a rendre vonatkozó mondata szinte belehasít a ligeti éjszakába. Jól szól az Óbudai Danubia Zenekar rockbandával kiegészített formációja Báthori Lóránt vezetésével. Az előadás végén a szerzőpáros tagjai kezet nyújtanak egymásnak. Szimbolikus gesztusnak is tekinthető, egyébként megtették ezt már két évvel ezelőtt Szegeden is. Gesztusuk hitelességét a mostani kettészakadt kulturális közállapot nem erősíti. Sőt!
Kép az Alföldi rendezte előadásról Forrás: Szegedi Szabadtéri Játékok
Börtönné vált korona
Két évvel ezelőtt sokakat meglepett, hogy az István, a király szegedi évfordulós rendezésére Alföldi Róbertet kérték fel. Alföldi épp abban az évben kényszerült távozni a Nemzeti éléről. A Dóm téri előadást óriási várakozás előzte meg és aztán óriási indulatokat is kavart. Alföldi az előadás előtt azt nyilatkozta, nem szeretné, ha a historizáló patina elfedné a sötétebb pillanatokat és arról is beszélt, hogy leginkább az izgatta a történetben: a szétszakítottságban miként nyírja ki egymást a két oldal. Az előadás utolsó jelentében a végig nyitott korona egyszer csak bezáródott, börtönné vált, a belül rekedtek a rácson lógva énekelték el a Himnuszt. A produkciónak komoly utóélete volt. Érdekes ma újraolvasni, ahogy a szerzők utólag értékelték az előadást.
"Harminc évvel ezelőtt váratlan és meglepő volt, hogy államalapító Szent István királyunk dalra fakad, és rockzenei környezetben fogalmazódik meg a magyar történelemben állandóan létező, újra meg újra felbukkanó konfliktus, ami a nemzeti önazonosság, a hagyományok védelme, valamint a megújítás, a progresszió, az európai integráció között feszül. A mostani előadás legalább annyira váratlan és meglepő, mert Alföldi elolvasta a szövegeket, megnézte, hogy a dalokból melyek szólhatnak a mai kor közönségéhez és ezeket hangsúlyozta nagyon hatásosan" - jelentette ki Bródy János.
"A mű a rendezési elképzelés miatt túlontúl is a fókuszba került, egyfajta hisztéria van körülötte – reagált Szörényi Levente - Ezen nem azt értem, hogy nem szeretik, hanem valamiféle szennyhullám tör elő az emberekből, ez abszolút tetten érhető az interneten. Nem is látták, de ömlik a szenny. Mindenki buzi és szabadkőműves, én is az vagyok. Van aki azt írja, Alföldi a pénzért csinálta, más szerint a sikerért. És az bűn, a siker?" – fogalmazott a zeneszerző. Megjegyezte azt is, valahol olvasta, hogy az István, a király, mint mű, megkarcolhatatlan. "Lehet rajta kísérletezni, de ledobja magáról" – tette hozzá sokatmondóan Szörényi.
A megosztottság sodrásában
Ha a darab és a belőle készült produkciók történetét megnézzük, elmondható: nem igazán a kísérletezésről szólt. Szörényi és Bródy műve szinte páratlan utat járt be, készült belőle filmváltozat, a színpadi adaptációk pedig a legkülönbözőbb miliőben is sikert arattak. Játszották stadionban, világkiállításon, nyári szabadtéri színpadokon, többek közt a Margitszigeten, Esztergomban, a szegedi Dóm téren, tizenkét éven át a Pesti Magyar Színházban, az egyik legnagyobb sikerét pedig az erdélyi Csíksomlyón aratta, ahol háromszázötvenezer néző volt kíváncsi a nekünk, magyaroknak oly fontos, de az európai nézők számára sem tanulság nélküli műre.
A rendszerváltás után jelentkező megosztottság a szerzőket is elérte. Szörényi és Bródy különböző politikai nézetei a közös munkát is befolyásolták. Előfordult, hogy együtt kezdtek el egy művet, de nem együtt fejezték be, vagy Szörényi más szerzőtársat választott. Később aztán, 1997-ben már újra együtt jegyezték a Kiátkozottakat, 2000-ben pedig az esztergomi bazilika előtt bemutatott Veled, Uram című rockoperát, amely Szent István életének utolsó éveiről szól, de Bródy szerint mégsem kapcsolódik szervesen az István, a királyhoz.
Bródy János egy minap megjelent lapinterjúban Szörényivel kapcsolatban úgy fogalmazott: „Furcsa és jó, hogy mi már összetartozunk egy életre, vagy még azon túl is.” A mostani királydombi előadás is a békülékenységet és nem az ellentéteket erősíti. Ezt egy kis naivitással még el is hihetnénk, azt azonban hogy „Felkelt a napunk, István a mi urunk, árad a kegyelem fénye ránk” egyelőre elég nehéz elhinni, még akkor is, ha a Novák Péter rendezte előadás végén újra együtt énekelhettük ülőhelyesek, állóhelyesek és a színpadon lévők a Himnuszt. A jövőnket azonban ettől még sajnos nem láthatjuk fényesebben. Pedig jó lenne!
