- Van másiiik! – rikkanthatná bele teli torokból a Nagy Magyar Valóságba a néhai legendás zenebohóc, ha odafentről akárha egy röpke pillantást vetne a legeslegújabb honi gumicsontra. Melyet, kicsenvén a quasimodói babérokra hajazó, s virtuóz leleményességgel "Bol-dog"-nak elkeresztelt szörnyszülött puli tányérkájából, nemes egyszerűséggel az ilyesmikre mindig "vevő" nép elé vetik.
A vasat meg addig kell ütni... De hát ezt tudjuk. Így aztán a tanult kollégák már fogalmazhatják is a pályázatot, hogy vajon akad-e széles e hazában valaki, aki szegény kis csúfra sikeredett pulit majd szépséges hercegnővé, pardon, egy valamire való vizes vb-hez illő, szívet-lelket melengető vízi jószággá varázsolja.
A népek tehát el lesznek a rágcsálnivalóval egy darabig. De mi lesz akkor, ha elfogy a betevő? Csócsálják megint a már kihűlőfélben lévő Quaestor-gittet, az émelyítően zsíros lakáspanama falatkákat, netán újra meg újra bámuljanak bele a húsos fazekakat körülülők unásig utált képébe?
Á! Én inkább a szerencsétlen sorsú „Bol-dog” mintájára „műveleti területnek” nyilvánítanám kies hazánk egészét, hol szabad a gazda, címerállatok egész regimentje várja, hogy fizimiskájuk lenyomata – pajzson, avagy libegő-lobogón - ott virítson valamely köz- vagy magánépület homlokzatán, de ne adj’ isten, még az arra felkentek hajtókáján is. Kedvteremtés gyanánt, hadd rukkoljak ki néhány hirtelenjében fogant „keresztelővel”:
- Körbedrótozott határainkon ott virítana államiságunk újdonsült címerállata a polip. Aki nem tudná mire vélni, bízvást forduljon Cattani felügyelőhöz…
- Ha már a témánál vagyunk, rögvest ajánlhatnék egy hajtókára tűzhető lófejet is, decensen a gomblyuk fölé, amúgy miheztartás végett. Mert nemcsak a lovakat lövik le, ugyebár?
- A derék négylábú pajzsbéli mása ott viríthatna egészségügyi intézményeink homlokzatán is. De többnyire másutt is, elvégre ő az állatorvosi ló… Kilógó lábai elé pedig hasztalan sorakozik fel akár az egész szóvivői kar.
- Persze nem tehetem meg a hű ebekkel, hogy kutyába sem veszem őket. Sőt, még a sánta kutya is kutya. Leszázalékolt kutya, de kutya. Aranyos pofikája ott ragyogjon minden olyan „versenyző” mezén, akiket előbb érnek utol. Tudjuk kiket…
- Aztán olyan blöki is van akin átesnek. A gazdája igazán megérdemelne egy hercig kis kitűzőt.
- De essék szó a nyúlról is. Persze vállán egy irdatlan nagy mordállyal. Semjén fővadász úr kezdetben hevesen tiltakozna, hogy egy ilyen jelvényt a stüszi kalapjára tűzne, de aztán eszébe villanna, hogy akkor hőn szeretett pártja sem cipelhetné időnként a dupla csövűt a nagy testvér helyett, s félő lenne, hogy azok a fránya énekesmadarak a végén még túlságosan elszaporodnának…
- Ki nem hagynám a szarkát! Még akkor sem, ha vele - előre mondom - gondok lesznek. Félő, hogy belerokkanna a költségvetés, ha valamennyi jómadarat köteleznék, viselje szárnyas kollégája „arcmását”.
- Az Unió csillagjai helyén egy kedves fejőstehén bámulna vissza ránk, a Lánchíd fogatlan oroszlánjai láttán ugyanakkor az ellenzék ismerne magára.
- A szelíd birkáról meg… De hát ezt úgyis tudja a nyájas olvasó.
