Miért csodálkozunk azon, ami ebben az országban a menekültekkel történik? Hiszen pontosan úgy bánnak velük is, mint velünk. Elkinlódják magukat idáig, valahogyan átlépik a határt, és máris válogatott szívatásnak teszik ki őket. Bürokratikus eljárás, táborba irányítás (lehetőleg magyar nyelvű papírokkal), zsúfolt szállások, kilátástalanság, éhezés, szomjúzás, mosdatlanság, vegzálások sora…
Ez a kormányzat lelkületéből következik. Idegen tőle minden olyan intézkedés, amely megkönnyítené a polgárai életét. Példa az év elején kitalált és villámgyorsan bevezetett útdíj. Mindenkit bosszantott, kiderült megannyi átgondolatlansága, csak az volt fontos, hogy a pénz csilingeljen a kasszában. Fizetőssé tettek sehová nem vezető hidakat, várost megkerülő körgyűrűt, a repülőtéri leágazás néhány száz méterét. Vagy a budai fonódó villamos. Amikor elkezdték tavasszal, bedugult az egész város, hónapokba telt, mire úgy-ahogy kigubancolták, de ma sem sokkal egyszerűbb Budán átvergődni. Nem sokon múlott, hogy a legnagyobb balatoni csúcsforgalom idején egy idióta mérnök ne dugítsa el az M7-est.
Nincs a világon még egy fővárosi légikikötő, amelyik hajlandó volna megtűrni azt a szedett-vedett sátortábort a betonján, ami nálunk a fapados járatok utasait fogadja. A korszerű „csövek” üresen fityegnek, a forgalom töredéke horgonyoz csak oda. Gyalogoljon az utas, fázzon-ázzon-izzadjon összezsúfolva a betonon! Ha nem tetszik? Fizessen. Vagy ő, vagy a fapados cég. Hogy a reptér gesztust tegyen? Na nem a mohó légitársaságnak – az utasoknak. Ugyan már! A szemükben olyanok vagyunk, mint a kormányéban a migránsok.
