Thornton Wilder „A teremtés nyolcadik napja” című művében írja, hogy „a történelem egyetlen óriási szőttes. Senki sem láthat át belőle arasznyinál többet”. Hiszen a történetíró is csak néhány alakot, egy-egy rövid időszakaszt képes nehézkes ollójával kivágni ebből a hatalmas szőttesből, miközben „a metszés fölött és alatt, jobbra és balra tőle eltépett szálak tiltakoznak a jogtalanság, a turpisság ellen”.
Nem meglepő tehát, ha a közvélemény még ennél is kevesebbet tud átfogni-áttekinteni a közelmúlt politikailag amúgy is túlterhelt folyamataiból, a napi történések előzményeiből. Sokszor eszünkbe juthat ez a megbocsátható, de komoly következményekkel járó hiba, amikor hazai közállapotainkról egyoldalú ítéletek születnek, s a rendszerváltást követő, viszonylag rövid, mindössze huszonöt év távlatában a tanulságos előzmények is feledésbe merülnek. Különösképpen így van ez akkor, amikor a központi kommunikáció elfogultsága ugyancsak téves ítéletek irányába tereli a közvéleményt.
Készpénznek vesszük a kormányzat ítéletét, hogy ki tartozik a nemzethez, s kik azok, akik nemzeti létünk kérlelhetetlen ellenségei. Így aztán a figyelem átsiklik még olyan tarthatatlan kijelentéseken is, amilyenek legutóbb Tusványoson a nemzeti konzultáció értékelésével kapcsolatban hangzottak el, nevezetesen, hogy az egymillió beérkezett válasz túlnyomó többségének állásfoglalása nem a menekültek, hanem a magyar családok megsegítését kívánta; az ebből levont kormányfői következtetés, hogy ez a nemzet akarata. Ezúttal nincs szükség múltbeli összefüggések fárasztó áttekintésére, a legfelsőbb helyről elhangzott értékelés önmagáért beszél.
A tévedhetetlenség és a megfellebbezhetetlenség igényével mond ítéletet a kormányzati kommunikáció a nemzethez való tartozásról, egyben elvitatva a vele szembennállók tisztességét. Különös dolog ez, minthogy a Fideszben és közvetlen környezetében vannak egykori liberálisok, sőt, általuk most nagyra értékelt volt kommunisták is, akiknek a múltja immár foltmentesnek minősül, semmilyen jelentőséggel nem bír korábbi szerepük. Újszerű elköteleződésük révén részesülnek abban a „kegyelmi” állapotban, amelyben egykor a Fidesz is részesült, hátrahagyva ifjúkommunista múltját, majd liberális eszméit. Ezáltal a kormánypártban összpontosul a felmentés és egyúttal a szembenállókat sújtó ítélet joga egyaránt.
Csakhogy történt valami, ami ezt a "tévedhetetlenséget" árnyékolja: az Orbán-Simicska ellentétről van szó. Ebben az esetben a Fidesz ítélőképessége csődöt mondott, vagy már akkor, amikor megbízott egykori pénztárosában vagy most, amikor szakított vele. S ha ez megtörténhetett, akkor vajon a sorjázó ítélet-dömping megbélyegző állításai nem kerülnek-e bele ugyanígy a tévedések kosarába?
A kommunista, az ügynök és a hazaáruló-jelzővel ellátott címkézések, amit a kormányzat bírálóinak lépten-nyomon osztogat, s amely nem a tények, hanem a Fideszhez való viszonyulás alapján zajlik, a Bibó-kollégista nagyvállalkozóval történő szakítás után még a legelkötelezettebbekben is kétséget támaszthat az eleddig felhőtlenül működtetett ítélő erő igazságosságát, s legfőképpen csalhatatlanságát illetően.
Ki fogja most már megmondani, hogy hol van, merre van a hiteles igazság?
