Amikor az ókori görögök arról meséltek, hogy egy, a tenger színén vágtató bika hátán megérkezett hozzánk egy Europé nevű szép leány, aligha gondolták, milyen nagy karriert fut majd be ez a név az idők során. A név ma is izgalmas kihívást jelent a kontinens minden lakójának, mert jelentésköre a kor legfontosabb kérdéseit veti fel. Európa jelenti egyrészt a kultúrát, a szabadság-igényt, a felvilágosodást, az életszínvonalat, az életminőséget – másrészt pedig jelent egy nemzetek feletti államot, a jövő egy lehetséges útját, amit önkéntes alapon, közvetlen külső kényszer nélkül mi magunknak kell létrehoznunk.
A kérdés az, hogy Európa (és benne Magyarország) politikai erői mennyire veszik komolyan ezt a kis szócskát: „kell”? Hogy ez a „kell” belső meggyőződés-e náluk?
A gazdaságpolitikusok arról írnak, csak egy integrált európai gazdaság veheti fel a versenyt a távol-keleti és amerikai riválisainkkal. Ha az Európai Unió pusztán a „nemzetek Európája” (ahogy ezt a jobboldali radikálisok hirdetik itthon és külföldön), akkor menthetetlenül elszegényedünk és a feltörekvő piacok alárendeltjeivé válunk, ettől kezdve nem leszünk sorsunknak az ura, rólunk máshol, mások döntenek majd. Most még a kezünkben van a lehetőség, hogy az egyre szorosabb, egyre nagyobb távlatokat nyitó európai gazdasági és politikai együttműködéssel befolyásoljuk a jövőt. Ha viszont mindenféle jogi csűrcsavarással, kiskapuk keresésével, anyagilag nehéz helyzetben levő tömegek heccelésével, nemzeti érzelmek tüzelésével megtorpedózzuk az Európai Unió egyesülési folyamatát, akkor kizártuk magunkat az önmagunkról szóló döntések meghozatalából.
Lehetséges azonban egy nem gazdasági megközelítés is. Induljunk ki a sokak által az Európai Unió előképének tekintett Osztrák-Magyar Monarchia XIX. század végi történetéből. Ez az államalakulat létrejöttét nemcsak hosszas harcoknak, hanem érdekegyeztetéseknek is köszönheti (gondoljunk csak például a magyar szabadságharcra és a magyar kiegyezésre), de miután létrejött, nemcsak békét teremtett egy hatalmas régióban, nemcsak fantasztikus gazdasági fejlődés előtt nyitott teret, hanem az itt élő, számtalan néphez, etnikumhoz, valláshoz tartozó emberek számára a korban elérhető egyenjogúság igen magas szintjét is létrehozta. Jó volt a XIX. század végén a Monarchiában élni. Nem véletlenül emlegették ezt az időt nagyszüleink „a régi béke” aranykoraként. De nemcsak az tanulsága ennek az aranykornak, ahogy és amiért felvirágzott, hanem az is, ahogy és amiért elpusztult.
A Monarchiának az I. világháború vetett véget, a fellobbanó nacionalizmusok tüze elégetett minden új integrációt sürgető elképzelést. E tekintetben egyformán súlyos felelősség nehezedik a cseh, a román, a szerb és a magyar nacionalizmusra. Az igazság azonban az, hogy a mi saját nacionalizmusunknak van egy a mai napra vonatkoztathatóan nagyon fontos tanulsága. Ez röviden abban foglalható össze, hogy amíg például a cseh nemzeti törekvések összefonódtak a polgári demokrácia megteremtésével (mint nálunk száz évvel korábban, a reformkor idején), addig a Horthy-korszak a Tisza István-féle múltbanéző hagyományt vitte tovább. Tisza István, akinek most újra felállították óriási szobrát a Parlament előtt, valóban nagyformátumú és meghatározó személyiségű államférfi volt, de egyrészt szerepe volt abban, hogy belesodródtunk az első világháborúba, másrészt, és ez talán még súlyosabb vád: Tisza a magyar érdekek érvényesítését a reformok elodázásával kötötte össze. Ő is tudta, hogy választójogi reformra, földreformra, adóreformra, egészségügyi és oktatási reformra, valamint az ország föderális átalakítására van szükség, de teljes erejéből akadályozta a társadalom modernizálását. Ezért rettenetes árat fizetett a magyar lakosság (világháborús emberveszteség) és a magyar nemzet (Trianon). A Horthy-rendszerben szinte föl sem vetődött, hogy modernizációs lépésekre egyáltalán szükség volna. A szociális problémákat is csak akkor kezdték érdemben enyhíteni, amikor a zsidóktól elrabolt vagyon egy részét a társadalom megvesztegetésére fordították. Külön kérdés, hogy miként fogadhatták el az emberek ilyen tömegesen a zsidó vagyonból nekik kiutalt juttatásokat, hiszen ez gyakorlatilag rablógyilkosságban való együttműködést jelentett – ez bűn volt, olyan bűn, aminek az elkövetésével a mai napig sem néztünk szembe.
A fő probléma azonban az, hogy a máig szívósan élő Tisza István-féle magyar nacionalista hagyomány (ellentétben a liberálisan gondolkodó kossuthi hagyománnyal, amely a „haza és haladás” jelszavát hirdette), nem tette magáévá az Európa lényegét jelentő, emberjogi alapú, a piacgazdaságot és a tényleges demokráciát hirdető értékrendet. Nálunk a bankellenes hisztériakeltés, az idegenekkel szembeni bizalmatlanság sulykolása, a nagy társadalmi alrendszerek (egészségügy, oktatásügy, lakásügy, földkérdés) reformjainak elodázása, a társadalomirányítás ásatag centralizálása összekötődik a nemzeti szólamokkal; és a választópolgároknak a nemzeti sérelmekre jogosan érzékeny része elfogadja ezt: ezzel közös jövőnket veszélyezteti.
A múltbanéző nacionalizmus nyomorúsághoz és tragédiához vezet. Aki fellendülést akar, annak Európa és a modernizáció ügyére kell igent mondania.
