Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy miben különbözik egymástól a belgiumi és a magyar közgondolkodás, akkor magyar honfitársaim meglepetésére azt szoktam válaszolni, hogy például az első világháború emlékezetében. Bár Magyarország sok százezer életet vesztett el a frontokon, s az addigi imponáló fellendülés zűrzavarba, szegénységbe és a Monarchia felbomlásával Trianonba fulladt, magáról az első világháborúról keveset beszélünk. Sőt, a hazug jobboldali propaganda azt sulykolja, hogy Trianon nem a háborúvesztés és az addigi rossz nemzetiségi politika büntetése, hanem valamiféle „balliberális összeesküvés” következménye volt.
Belgiumban viszont elevenen él a "Nagy Háború” emléke. A legtöbb temetőben ott fehérlenek a háborús hősök szépen gondozott egyen sírjai, számos emléktábla idézi fel a helyi háborús eseményeket, s az Ieper (franciásan Ypres) melletti egykori front az ország egyik leglátogatottabb turisztikai nevezetessége. Itt egymillió katona halt meg a négy éven át zajló lövészárok-csatákban. A Menin kapunál, amelyen keresztül meghalni indultak a közeli frontra a katonák, most is minden este nyolc órakor látványos szertartással emlékeznek rájuk. Megőrződött az egykori lövészárkok egy része is, ahol az 1914 előtti „örök békében” felnőtt fiatal férfiak találkoztak a háború, a mindent elöntő sár, a tetvek, a gáztámadás és a több éves összezártság horrorisztikus élményével. A lövészárkok mély nyomot hagytak az akkori nemzedékek gondolkodásán. Winston Churchill például a második világháborúban azért szorgalmazta a Németország elleni, brutális légitámadásokat, hogy a levegőből győzzék le az ellenséget, és lehetőleg megkímélje a saját katonái életét.
2014 nyara óta Belgiumban folyamatosan tartanak a centenáriumi megemlékezések. Szinte minden városban rendeztek jubileumi kiállításokat az első világháborúról és Belgium 1914-es német lerohanásáról. Ezek rendkívüli tárgyi bőséggel és a látogatókat is „mozgósító”, interaktív technikával mutatják be a háború eseményeit. A hadtörténeti jellegű bemutatók mellett akadnak rendhagyó tárlatok is. Európa idei kulturális fővárosában, Mons városában a helyi civil lakosság szenvedéseire koncentrál egy megrendítő és látványos kiállítás. A brüsszeli Hallepoort középkori tornyában pedig első világháborús gyerekjátékokat, nagyobbrészt ólomkatonákat és más katonás játékokat mutatnak be. Kissé hátborzongató módon azt illusztrálva, hogyan próbálták militarista szenvedélyre és az ellenség gyűlöletére nevelni már a kisgyerekeket is. A több múzeumban is rekonstruált lövészárkok pedig egy-két perc alatt olyan klausztrofóbia-élményt adnak, amelyet sokáig nem felejt el a látogató.
Az első világháború története nem írható le a „totalitárius diktatúrák” napjainkban oly divatos elméletével. A legalább húszmillió áldozattal járó háború olyan országok között tört ki, amelyekben szabad piacgazdaság működött, Oroszországot leszámítva liberális jogrend uralkodott, és a parlamentekben szabadon vitázott egymással a kormánypárt és az ellenzék. A nácizmus, Hitler és társai minden bűnével együtt, csak következménye volt az első világháborút követő anarchiának, kiábrándulásnak, ahogyan ez segítette hatalomra a bolsevikokat is. A szélsőséges mozgalmak szinte minden résztvevője az egykori frontharcosok közül került ki. Míg a második világháborúban a nácizmus legyőzése erkölcsi értelmet adott a sok szenvedésnek, az első világháborúnak nem volt semmilyen etikai célja. Végső soron a kapitalista rendszer mohósága és a nacionalista szenvedély lökte a pokol szélére az akkori Európát. Az első világháborúra már csak azért is érdemes emlékezni, hogy soha ne feledjük: nincs szükség totalitárius diktatúrákra és „gonosz emberekre” ahhoz, hogy pusztító háború törjön ki valahol, beleértve a mi kontinensünket is. Ha a demokráciák politikusait elragadja a nacionalista szenvedély, ha a média ellenségképeket gyárt, s ha befolyáshoz jutnak azok, akik jó üzletet remélnek a háborútól, akkor bármikor elszabadulhat a pokol.
Az első világháború egyik legszörnyűbb része a kémiai hadviselés volt. Bár az 1907-es genfi konvenció kifejezetten tiltotta a mérges gázok használatát, a németek Iepernél 1915 tavaszán bevetették a klór hatóanyagú harci gázt, sok ezer brit és francia katona kínhalálát okozva. A mérges gázt egy Fritz Haber nevű német kémikus fejlesztette ki, aki a tudomány cinkosságának jelképeként be is öltözött katonának, és a helyszínen vezényelte a felhasználását. A háborús idők kifordult erkölcseit jellemzi, hogy 1918-ban Nobel-díjat is kapott, bár nem a harci gázokért, hanem korábbi kutatásaiért. A szörnyű fegyver amúgy nem hozott stratégiai áttörést, hamarosan a britek is bevetették a németek ellen, de a frontvonalak négy év alatt alig változtak a flamand és a francia mezőkön.
Európában, a délszláv konfliktust leszámítva, hetven éve béke van. Az első világháborúra való emlékezés talán segít abban, hogy az is maradjon. A kisebb válságokra hidegháborús hisztériával reagáló politikusokat és uszító közvélemény-formálókat érdemes lenne gyakrabban emlékeztetni az elődeik okozta rengeteg halálra és szenvedésre.
