Csak némi késéssel csapott meg a történelmi fordulat szele. Először észre sem vettem, hogy a tusnádfürdői beszédben új szerepben a maga írta darabban a 21. század De Gaulle-ja akar színpadra lépni. Elment a fülem mellett a bejelentés: "Mi, magyarok, a földrész gaulle-istái vagyunk." Az világos volt, hogy a "mi, magyarok" Orbánnál a fejedelmi többes szám jegyében "én magyar"-t jelent, de még mindig nem vettem igazán komolyan a dolgot. Végül is lefestették már az Aranycsapat tagjaként, azt is túléltük. Ha most De Gaulle, hát De Gaulle. Jó, hogy ennyivel megúsztuk, ezzel az erővel lehetne éppen Napóleon vagy Julius Caesar is.
Itt a Népszavában a nagy tudású Várkonyi Tibor a tábornok államfőhöz képest legfeljebb őrmesteri rangra taksálta a mi miniszterelnökünket, a Népszabadság az "egér és elefánt" hasonlatot alkalmazta. De ha azt hisszük, hogy ezzel sikerült is átadni az enyészetnek egy szerencsétlen szónoki fordulatot, tévedünk. Nem véletlen elszólásról van tudniillik szó. Ha így lenne, nem küszködne a kormány-ideológus Mráz Ágoston Sámuel azóta is azzal, hogy bevigye a köztudatba Orbán új ambícióját. Több írásban igyekszik a szájunkba rágni: "Orbán a 21. századi új De Gaulle". Na, püff neki! Pedig Mráz szerint csak a vak nem látja, hogy ikercsillagokról van szó (a miénk azért remélhetőleg kicsit fényesebb): mindketten erős kormányzásra törtek, a "nemzetek Európájában" gondolkodtak és nem szerették Amerikát. Az új De Gaulle-t a magyar anyaföld szülte, küldetése azonban túlterjed e kis ország határain. Kinőtt minket, na. Immár Európát kell átformálnia.
Ne tessék fennakadni azon, hogy tegnap még vezérestül fél-ázsiaiak voltunk, akik nem érzik magukat otthon Brüsszelben, idegenek között. Most európaiabbak leszünk az európainál. Csak éppen Orbán mondja meg, ki az igaz európai, és ki nem. Be van ez már gyakorolva, kérem: nálunk a miniszterelnök joga eldönteni, ki a magyar. Ez most ki lesz egy kicsit terjesztve: az igazi európaiság letéteményese is ő. Megmenti Európát, ha akarja az a szerencsétlen, ha nem. Ha kell, szögesdróttal, ha kell, a felvilágosodás, a világias szemlélet, a multikulti és a liberalizmus szemölcseinek kiégetésével. Egy buzgó államtitkár méltó hasonlatot kutatva ugyan De Gaulle-t nem találta el elsőnek (elvégre ő még csak államtitkár), de azért jó helyen keresgélt: szerinte "Orbán azt csinálja most, mint 559 évvel ezelőtt Hunyadi János". Európa most is "az iszlám térhódításának küszöbén áll." De itt az új Hunyadi, aki "a lófarkas zászlót helyettesítő eszközökkel szemben felhúzza a kerítést".
Jobb példakép kellett: egy tőről metszett európai államférfi, mert a közvélemény-kutatások szerint a folyamatos nemzeti szabadságharc ellenére az ország többsége még mindig uniópárti. És az eredendően is jelentős mértékű idegenellenesség sem nőtt tovább, hiába a drága pénzen indított plakátkampány és Kocsis Máté napi átkozódása a magyar játszóteret használó migráns piréz gyerekekről. Ugyanakkor a menekült-témáról isten ments leszállni, hiszen ezzel sikerült minden más disznóságról elterelni a közbeszédet. És megszületett a megoldás: mi annyira európaiak vagyunk, hogy a gyűlölethadjárattal is csak Európát védjük. Kedves magyar közvélemény, lehetsz egyszerre uniópárti (ha már nem bírtunk leszoktatni róla), és utálhatod velünk rendes magyarként az idegeneket.
És itt jött a képbe szegény De Gaulle. Vele kell legitimálni Európában a magyar politikát, itthon pedig európaivá fényezni Orbánt. Ehhez persze a francia elnököt ketté kellett fűrészelni. Nemcsak a politikai nagyságrendet tekintve (mert De Gaulle ugyan nem tartozik kedvenceim közé, de hogy nagy államférfi volt, az kétségtelen), hanem az életmű jellemzőit illetően is. Mert igaz ugyan, hogy De Gaulle alfája és omegája a francia nemzet ügye volt, de éppen a nemzeti érdeket felismerve vált az európai, ezen belül a német-francia együttműködés bábájává, ilyen módon a későbbi Európai Unió egyik megalapozójává. És igaz De Gaulle erős államra törekvő centralizációs hajlama is, de ez nála az erős köztársaságot jelentette, a "szabad Franciaországot", amely néven ellenállási mozgalmát indította. Soha nem hagyta volna el olyan mondat a száját, (hazájában meg is kövezték volna érte), hogy "a köztársaság csak ruha a nemzet testén". Új alkotmányt csinált, de népszavazással. És amikor újabb alkotmánymódosításához már nem kapott többséget, azonnal lemondott, nem trükközött hatalma bebetonozásáért. Hallatlan tekintélyét a nácizmussal szembeni hősi ellenállással alapozta meg, és nem a szélsőjobbal is kacérkodó hatalmi lavírozással. Nem szerette a pártharcokat, de jobb- és baloldal küzdelmét nem a baloldal megsemmisítésével akarta kiiktatni - miniszterelnökként a háború után a kommunistákat is kormányába engedte.
És végül: politikusi karrierje idején nem gyarapította vagyonát, hanem vesztett belőle. Lemondása után nem fogadta el a volt elnököknek és a volt tábornokoknak járó juttatásokat sem. Szerényen élt, családja végül arra kényszerült, hogy eladja birtokait. Ahol nem épült sem futballstadion, sem kisvasút.
Biztos, hogy jól tetszettek új példaképet választani?
