Gyurcsány Ferenc mérföldekre van a pártjától – írta 2006 tavaszán a konzervatív német Frankfurter Allgemeine Zeitung. És mindazok a mára maradék, széttöredezett elmék, akik valaha abban bíztak, hogy Magyarországot baloldali-liberális elvek, a jóléti, szociális piacgazdaság európai mintái alapján kellene és lehetne modernizálni, legfeljebb savanyú nosztalgiával emlékezhetnek a 2006-os választások két fordulója közötti „vetített-képes” előadásra, amikor az utolsó baloldali modernizációs programot felvázolta az akkori kormányfő.
Nem lett belőle semmi. Történt, ami történt. Túl hidegnek bizonyult a jobboldal lehelete a baloldali tarkókon, Gyurcsány is mérföldekre volt a pártjától, s talán az ő Blair-féle újbaloldalisága is az akkor már megcsúszott európai valóságtól. Annyira biztosan, hogy néhány szemlélődőben beérjen a felismerés: ha nektek nem sikerül, akkor majd jön a jobboldal és megcsinálja a saját modernizációs forradalmát. A saját világának értékei szerint, amely világban nektek nem sok helyetek lesz. Hogy semmi hely nem jut, azt azért kevesen gondolták volna. Hogy ki lesznek tagadva még a nemzetből is, azt meg senki.
A tanulság? Ha már a „magyar szociáldemokrácia” nem óhajt a német Bad-Godesbergig visszalépdelni, akkor az undor helyett legalább a 2006-os tükörbe belepillanthatna, hogy saját arcának vonásaival megismerkedjen.
Ami a „másik oldalt”, a nemzet „túlfelét” (mert azért csak egy nemzet ez) illeti, bármennyire tagadja is meg utólag a saját politikai szlogenjét Orbán Viktor a „fülkeforradalomról”, az alkotmányos puccs utáni jobboldali forradalom bekövetkezett 2010 után. A baloldal 2002-ben szégyenlősen még árkokat akart betemetni, 2014-re árok sem maradt: a baloldal a senki mezsgyéjén kóvályog.
Újra és újra le kell írnunk: a tébláboló baloldali-liberális politika tehetetlenségének legfőbb oka, hogy nem ismeri fel: Orbán Viktor átépíti, átépítette a teljes magyar világot. Bekebelezte Magyarországot. Leírhatjuk ezt igen pontosan maffiaállamnak, mint Magyar Bálint, vagy a fasizmus leszármazottjának, mint Ungváry Rudolf teszi. Üvöltheti bele a világba a politikai képviseletet nem találó, vagy nem is kereső, mind inkább atomizálódó szabad szellemű értelmiség, hogy ez a politika hosszú távon csődbe viszi az országot, ez az öt év alatt annyiszor bejelentett csőd csak nem akar bekövetkezni. Néma magyar világ fogadta négymillió polgár kifosztását. Néma szemlélődés azt a megszorító, minden „neoliberálisnak” hazudott gazdaságpolitikát túlteljesítő „unortodoxiát”, amely az uniós pénzek felhasználásával, egy új, akár le is nézett oligarcha-mameluk réteg felemelkedését szolgálta. Ez a közeg még azt is elviselte, hogy Simicska Lajos belülről robbantson.
Európa fikarcnyit sem ért Orbán Viktorból, sem az ő Új-Magyarországából, ahol most sokak szerint csak az egykori népiesek utódai (és micsoda törpe utódai) ülnek tort az egykori urbánusok utódjain. Olyan politikusi elittel, amely a kádári berendezkedés pártbürokratáinak legsilányabb egyedeit használja végrehajtóknak. Az az Európa nem érti Orbánt, amely éppen a nemzetállami Unióval vajúdik, nem ért semmit abból a periférián burjánzó Új-Magyarországból, amelynek politikai rendszere 2010 óta módszeresen kivezettetett a parlamentarizmusból. Amely Új-Magyarország a terpeszkedő piramis-állam országa lett, nacionalista, feudális magyar szupremácát ápoló, nemzetállami zárványként létező világ – legalábbis az orbáni hatalom ilyennek látja és szeretné láttatni.
Míg a ez a piramis épül és gazdagodik, a baloldal attól rettegve bujdokol, hogy nap mint nap a fejére olvassák bolsevik, nemzetellenes, internacionalista örökségét, ahelyett hogy ezt a ráolvasást önfeloldással előzné meg. A nemzet nagyobb része csak nézi, hogy mi készül Hunniában, nem politikai nemzet, mint a francia, s éppen kultúrnemzetnek sem lehetne nevezni, mint a németet szokás, ott dülöngél valahol középen, a mindenkori hatalom utálatával, megvetésével és kijátszásának ezeréves hagyományával a fejében, önsorsrontó kárörömmel nyög kisemmizettségében, s közben talán arra gondol, hogy a piramis csúcs nélkül, komikus csonka gúla csak. Az enyészet játékszere.
Csak demokraták vannak, demokrata tömegek sehol. A politikai demokraták az orbáni rendszerre letett esküjükkel a parlamentben ücsörögnek, igyekeznek megbontani a megbonthatatlant. Mások a tragikomédiába fulladt európai „új-baloldali” mintákat lesik fél szemmel. Ez a rendszer zabolázhatatlan. Mindent és mindenkit felzabáló szörnyeteg. Csak mindenestől elsöpörni lehet. Az emlékét meghagyva tanulságul. Ha tudunk, ha tudtunk valaha is tanulni saját tétova hibáinkból és bűneinkből. Amúgy a magyarság, ha a lét peremén is, de köszöni, elvan. Hogy közben, mi jár a fejében, ahová az egzisztenciális megfélemlítéssel a sokasodó érzelmeit, gondolatait száműztétek, már más kérdés.
Van mitől félnetek.