Ez az emlék merültek fel bennem, amikor a folyóiratban az illető kritikájában erre a mondatra bukkantam: „…a modern magyar prózát Márai Sándoron keresztül ismertem meg, s ezért több mint ötven éve elolvastam Sértődöttek című szörnyű regényciklusát. Ez a fáradt, mindazonáltal túlírt mű a polgár sértődöttségéről szól, amely sértődöttség volt jellemző Márai élete tragikus végéig – de nemcsak az övére, hanem az egész osztályra is, melyről teljes életében írt.”
Menekülés a Hang elől
Valljuk meg, Márainak és a hozzá hasonlóan érzőkkel, bőséges oka volt megsértődni. Azt az életvitelt és értékrendet, amelyet a sajátjának vallott, fenekestül forgatta fel és halálra sebezte a Hang – ez a regény egyik részének címe –, a német diktátor hangja, amely pusztításra, népfajok kiirtására buzdított, messiásként hörögve. Márai egyebek mellett azért ment el, mert nem akart többé ilyen hangot hallani. Hallhatott volna bőven: Rákositól kezdve a diktatórikus államrend vezetői szívesen hallgatják saját hangjukat, és csak azt fogadják el értéknek, ami nekik rokonszenves, és akár a berlini Sportpalastban üvöltő Hitler körül, körülöttük is elvtelen talpnyalók sorakoznak. Nagyon meg tudom érteni, hogy az illető „szörnyűnek” nevezte a Sértődötteket, hiszen élete egyik szakaszában nagyon szívesen hallgatta egy másik diktátor hangját. (A történethez hozzátartozik, hogy Márai regényciklusa utolsó kötetének megjelenését 1948-ban nem engedélyezték, emigrációjában jelenhetett meg először.)
Márai teljes naplójának most megjelent kötete 1970 és 1973 között feljegyzett gondolatait tartalmazza. Elő-előveszem, ízlelgetem, mint a jó bort. Pedig nem vidító olvasmány: lassan öregedő, depresszióval és csaknem halálos betegségével sikeres harcot vívó kritikus elme vallomása, aki izgatottan kereste azt a partot, ahol nyugodtan, békében alkothat. Nem nagyon talált ilyet. Amerikából vissza-visszarepült Európába, legszívesebben Olaszországba, de már ott sem talált békét. Állandóan azzal a baljós érzéssel küzdött, hogy megőrült a világ. (Azóta sem változott.) Kinyitotta a rádiót, hallgatta a híreket. Merényletek, gyilkosságok, magamutogató senkiháziak (ma celebek) nyilatkoztak. „Ha rövid a karod, toldd meg egy nyilatkozattal!” – jegyezte föl a rá annyira jellemző kesernyés iróniával. Máskor egy sporteseményről tudósító riporter ordított, esetleg éppen két fekete püfölte egymást a szorítóban. A műveltség elveszítette jelentőségét, helyére a sportot csempészték, és kultuszát erősítették a tömegember tudatában.
Hová lettek a bárdok?
Mintha egy nemzet boldogsága és egyensúlya nem a kultúra és általában a gondolkodás eredménye volna, hanem attól függene, hány pingponglabda pattog az emberek fejében. Vajon Márai találna-e szavakat annak hallatán, hogy egy nagytekintélyű egyetem címzetes egyetemi tanárai közé választ egy kézilabdaedzőt? Ennek az egyetemnek fiatalsága egykor jeles magyar író útmutatását figyelte, aki nem volt címzetes egyetemi tanár. Van-e megfelelő jelző azokra, akik beadták a derekukat és a nyilvános szavazáson nem merték azt mondani: ezt talán mégse – Oláh György és egy kézilabdaedző! Itt tartunk. Koszorút fonjon érdemes homloka köré a Kézilabda Szövetség, de hogy az egyetem, ahol a magyar tudomány jelesei oktattak és oktatnak… Erről azonban Márai aligha írna, legfeljebb azt gondolná, jól döntött, amikor elment. És miket gondolnak, akik ma mennek el? Arany János balladájában egyetlen walesi bárd sem mondta ki, éljen Eduárd, a zsarnok. Ezen az egyetemen egyetlen walesi bárd sem dolgozik!
Megint egy korty Márai: „[1970.] Január 27. A tengerparton, séta közben megszólít egy ember. Kalap nélkül áll a járda szélén, viseltes ruhában, vásott cipőben. Öreg paraszt, kistermetű, gyapjas fehér haja lobog a szélben. Rémülten néz maga elé, kezében papírszeletek, kérdez valamit, tanácsot kér, de nem értem, amit beszél. Megnézem az iratokat. Valamilyen betegpénztári beutalás lehet, ortopéd intézetet keres a kis, reszkető öreg ember. Egy arra menő olasz végre megérti a panaszt, és útba igazítja. Nem tudom, miért, de ez a hadaró, reszkető, kétségbeesett kis öreg paraszt a tenger partján tragikusan hatott, és így maradt meg emlékbe. Az ember a világban, tanácstalanul – mindig ez a tragédia.” Többször is elolvastam ezt a leírást. Képzeletemben sok-sok ember jelent meg, papírlapot szorongató, eligazítást, segítséget remélő emberek tömege, akik szeretnének eligazodni a folyton változtatott világban. Végre rátalálnak a helyes útra. Elindulnak, kiderül, zsákutca. Közben megváltoztatták az előírásokat. Ez valóban tragédia. Értetlenség, beképzelt gőg, nemtörődömség szülte tragédia, melyet azok okoznak, akik packáznak a tétova emberekkel, és hirtelen, ostoba ötlettől vezérelve hétről hétre változtatják az előírásokat. Eszébe jut valakinek, ezt az iskolát megszüntetem, diákjait és tanárait szétszóróm a szélrózsa minden irányába. Nincs mese, menni kell. Állnak a diákok és szüleik az útkereszteződésnél. Most merre? Miért? Nincs válasz, vagy ennyi: csak! Bizonyára sokan emlékeznek Bud Spencer alakítására a Banános Joe című filmben. Sok-sok tanácstalan ember fehér papírját lobogtatva áll a mindenható ügyintéző előtt, szeretnék, ha lebélyegezné őket. Ám a szertartás befejezése előtt ezernyi akadály tornyosul. Végül Joe megunja a komédiát, és zakója nyakára akasztja a nyeszlett mindenhatót. Ő ül a helyére, s most villámsebesen fogyatkozik a sor: egy a párnába, egy a kérelemre… Nem ártana némelyik ötletgazdának hasonló lecke. Bár nem tudom, elég ruhaakasztó volna-e, hogy ég és föld között lebegjenek a sorsrontó találékonyak.
Ezt is Márai írja: „Este a teraszon. A fecskéket nézem. Különös, mennyire nem tudnak az emberek figyelmesen »nézni« – aztán figyelmesen olvasni. Nézni úgy kell, mintha először látna az ember valamit, amit mások eddig nem láttak. Egy képet vagy a világot úgy kell nézni, mintha abban a pillanatban készült volna, személyes használatra, minden következménnyel. Ma már nem tudnak »nézni«, csak »értesülni« az emberek.” Szigorú napirendje volt: naponta egy lapnyi szöveget írt, rengeteget olvasott, sétált és – figyelt: madarakat, virágokat, el-eltűnődve a természet csodálatraméltó rendjén.
Hülye gyereknek néznek
Igaza van, korunk embere veszélyeztetett, „értesül”, értesítik, de kicsit vagy nagyon manipulálva. Hazugságok, félrevezetések erdejében tévelygünk. Természetesnek mondják, ami nem az, és fordítva. Néha-néha elnézem – csak így nem „nézem” – a reklámokat. Most tekintsünk el attól, hogy némelyiket egyáltalán nem értem (a hiba nyilván bennem van), némelyik pedig elcsüggeszt. Hazaérkezik a gyerek, elmondja mesterségesen lehalkított hangú édesanyjának, kirándultak, eltévedtek, közben valami édességet esznek. Kis idő, a gyerek ismét hazaérkezik, elmondja ugyanazt. Harmadszor is. Hát, soha nem marad nyugton? Folyton kirándul, sok-sok vízesést és tehenet lát és édességet eszik. Selypegő mamája nem vigyáz a vonalaira. Arra gondolok, az egésznek annyi a mondanivalója, ne mesterkélten, hanem normálisan beszéljünk a gyerekekkel.
Ezt a természetességet keressük a médiában. Hiába. Hülye gyereknek néznek, aki eltévedne, ha nem segítenék okos bácsik és nénik. Van egy lapított fejű újságíró, ő még gúnyosan mosolyog is, már-már kezét nyújtja, hogy kivezessen a sötétségből a tudás napjára. Akkor inkább tényleg a virágok és a madarak. Nietzsche még hitt az Emberfölötti Emberben, aki szembefordul gyengeségeinkkel és legyőzi őket. „Ha ma élne, rikácsolva és reménytelenül hirdetné az Emberszabású Ember követelését.” Megalkotható? Márai egyre-másra kölcsönzött divatos olvasmányaiból, Marcuse, Lévi-Strauss, Che Guevara példája nyomán igyekezett rálelni, de nem sikerült. Annál többször szembesült Amerikában és Európában is a maffiózóval, a Fosztogató Emberrel, aki a politikusok hátára kapaszkodva elképesztő vagyonok birtokába jut, a hivatalosság védelmében bármit megtehet, lábbal tapossa az erkölcsöt, s vele szemben nem érvényesek a jog korlátjai. Eközben egy hírhedt magyar üzletember példája juthat eszünkbe, aki százféle dologba kezd – mindegyikben „jártas” –, mindegyikből pénzt facsar ki, s gúnyosan neveti ki mindazokat, akik bíróért kiáltanak. Az emberi tudat már nem reagál a sorozatos sokkokra. „Lassan ocsúdik, talán száz év múlva” – írja Márai keserűen. Azóta több mint negyven év telt el. Ocsúdásnak nyoma sincs.
A közös Európa álma
Dehogy gondolom, hogy a keserű, öregedő írónak mindig igaza van! De abban igen, hogy a politikából kiábrándult. Az érdekérvényesítés legjobb módjának tekintette, az egyéni haszonszerzés dantei infernójának, a mohó vagyonosodás álszent szólamokkal leplezett módjának. Ha széttekintünk a világban, arra a szomorú következtetésre jutunk, azóta alig változott a helyzet. Abban bízott, hogy az egységes Európa jelenti a megoldást. Mi már tudjuk, egyelőre nem. Európa, a mostani, olyan, mint a tehén. Meg lehet fejni, aztán nagyot sózni rá, mars a mezőre! Az író persze nem ilyen közös Európára gondolt, hanem arra, amelyikben fiatalkorában élt, s mindenütt otthonosan érezte magát. Ennek emlékét keresve látogatott el ismét a császárvárosba, Bécsbe, amely annak idején olyan volt számára, mint kedves ismerőse. Ahogy minden, kicsit megöregedett, de a híres Gemütlichkeit, a kedves derű nem foszlott le az itt élők arcáról. Végre beülhetett egy igazi kávéházba, amely Budapest és a Monarchia kisebb városainak emlékét idézte. Igazi kávé mellett lapozgatta az újságokat, a pincér a jól ismert vendéglőkben letisztította az abroszt és hozta a rendelést. A Tafelspitz változatlanul lelógott a tányérról, a húsleves mellé velős csont is dukált pirítóssal, a vándor úgy érezhette magát, mint Krúdy Gyula valamelyik hőse, aki hosszú vándorlás után rövid időre hazatalált.
Nem véletlen, hogy a „nagy olvasó” egymás után kölcsönözte ki Krúdy Gyula álomországba kalauzoló könyveit, a nem fakuló remekműveket. Seregnyi író megkopott, például Thomas Mann, talán kicsit még nemzedéke vezércsillaga, Proust is. (A római irodalom történetírói nem!) Krúdy azonban változatlanul elragadta, akár Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád. Éjszakánként elolvasta egy-egy versüket, néha egy-két soruk is elég volt, hogy megéreztessék vele az otthon hangulatát. (Tóth Árpádot, akit a „legművészibb”-nek nevezett, ma már kicsúszik az irodalomtörténetekből!) Azt a következetességet érezte bennük, amit az utána következők egyik-másik nagyságánál hiába keresett. Milyen elképedve és haraggal tapasztalta, hogy Sztálint és Rákosit köszöntötték.
Megrendelte az értelmező szótárt, mert magyarsága egyik legfontosabb elemének a nyelvhez való hűséget, a szép, áttekinthető fogalmazást tekintette. Arany Jánost olvasta. Elképedve tapasztalta, hogy olyan szavakra bukkan, amelyeket a szótár nem ismer. Úgy válogatott ezek között, mint a kincsásók. Úgy tudott és írt magyarul, mint legjelesebb 20. századi íróink. „Ha most feltámadna és eljőne”, befogná a fülét a trágárságok özönének hallatán, melyek megfertőzik az embereket, hiszen a médiumokból is ömlik rájuk a durvaság és a bárdolatlanság. Némelyik újságíró is jeleskedik ebben a gyakorlatban, amely a parlamentben is divatos lett. És hátborzongva figyelné az uram-bátyám kurzus feltámadását, amely szerinte Magyarország romlásának egyik oka volt, és azóta csak erősödött, mindegy, milyen szemérmes elnevezéseit használják, pályáztatásként vagy másként emlegetik.
Márainak nem voltak „haverjai”. Magányosan, méltósággal sétáltatta kutyáját a Bástyasétányon, s az Anschluss, Ausztria megszállásának hírére aggodalom töltötte el szívét. Ettől élete végéig nem tudott megszabadulni, s ezért is tanulhat tőle, aki szereti hazáját és aggódik jövőjéért.
(A napló ezúttal is a Helikonnál jelent meg, a sorozatszerkesztő változatlanul Mészáros Tibor.)
