Szem nem kerülheti el az út szélén sorakozó plakátokat. A fehérnemű és mosószerreklámot, áruházak hirdetéseit még csak értik is az emberek, ám a kormányzati önreklámot alig. Aki eladni akar, az megtalálja az utat a vásárlóhoz, de mit akar eladni a kormány? Ezt már a bevándorlásellenes kampány nyitányának számító és a bevándorlóknak szóló, de magyarul íródott plakáterdőt látva sem tudták megfejteni az emberek. A mostani reformözön pedig végképp feladta a leckét. Mondhatnánk, hogy a jó bornak is kell a cégér. Hát még a rossznak - olvasom az egyik blogon. Mert ugyebár a kormány úgy látja, kutyába sem veszik az ő csodás eredményeit, nem tudatosul eléggé az emberekben, hogy bármi jó történik velük, az a kormány érdeme. Ha csak azt a sok jót megkutatták volna valami nemzeti konzultáció keretében, akkor a visszaküldött válaszok alapján - feltéve, hogy a kiértékelést független szakemberek végzik - ilyen sok plakátra nem lett volna szükség. Megkockáztatom egyre sem.
A reformplakátok a "hívőknek" szólnak, amolyan imázserősítők. Mert mit válaszol egy egyszerű járókelő arra a felütésre, hogy "Újra nő a minimálbér!". Hogy igaz. És mit az, aki érintett is? Hogy sajátos reform az, amelynél bizonyítottan minden emeléssel az állam jár jól, mert több jut a járulékokkal és az adóval a költségvetésbe, mint a dolgozók zsebébe. Hogy pontosak legyünk. Ordít a plakátokról, hogy 42 százalékkal emelkedett a minimálbér az elmúlt években. Bruttóban, ami valljuk be, szép nagy szám. A nettó, ami elkölthető, azonban csak 14 százalékkal, ez nincs kiírva se kis, se nagy betűvel.
Baj van a növekedéssel is. A plakáton az Unió legjobbjai vagyunk, csakhogy ez egy pillanatfelvétel, ami máris a múlté. Mert bizony lassulunk, és különösen a versenytársaknak tekintett szomszédos, régiós országokhoz képest. Az autóipar korábbi fejlesztései valamint a rendkívül gyors uniós pénzköltés megtették hatásukat, de amúgy se beruházás, se építés. Éppen az hiányzik, amit reformnak lehetne nevezni: a fenntarthatóságot megcélzó, a versenyt élénkítő beruházások.
Nagyon el lehet keseredve a kormányzati kommunikáció, ha már a reform szó is bekerült az eszköztárába. Ha volt kormány, amelyik, mint az ördög a tömjénfüstöt, kerülte a reform kifejezést, az Orbán Viktor nevéhez kötődik. Legalább annyira mint a megszorítás emlegetését. Nemcsak tagadták a reformokat, de nem is csinálták. A megszorításra ez nem igaz, azt is tagadták, de több ezer milliárdot mégis besepertek a költségvetésbe, minden embertől elvéve valamennyit, a szegényektől sokat, a gazdagoktól éppen hogy.
Az emberek ebben a reformkorban amúgy rombolással szembesülnek nap mint nap: nem működik az egészségügy, az oktatás, növekszik a szegénység, esélyegyenlőség sehol, a versenynek lassan az írmagját is kiirtották. Ezt minek nevezzük?
