Feleségem születésnapját Rómában ünnepeltük meg. Kerestünk-kutattunk az interneten, kikerestük a legolcsóbb megoldást és ki is mentünk négy napra az Örök Városba.
Mit tapasztaltam? Azonkívül, amit nyilván mindenki gondol, hogy a Vatikáni Múzeum, a Sixtusi Kápolna, a Szent Péter Bazilika, a Colosseum, a Forum Romanum, az Angyalvár lenyűgöző élményt nyújt, a legfontosabb élményem és tapasztalatom az volt, hogy itt körülbelül háromszor annyi ember lakik, mint ahány ide befér.
Rómában a normális állapot a tömegnyomor. Éjjel-nappal közlekedési dugó van, a járdán folyamatosan hömpölyög a nép, minden irányba és minden irányból. Ehhez képest viszonylag türelmesek, kedvesek és szolgálatkészek az olaszok, azt gondolom, ha nekünk kellene abban a stresszben élni, amit ez a bődületes zsúfoltság okoz, biztosan nagyon morcosak és ingerültek lennénk.
Utolsó este, holtfáradtan gyalogoltunk hazafelé az Angyalvár felől a Piazza Veneziára, ahol is a térkép és készséges rómaiak útbaigazítása szerint felszállhatunk a 64-es buszra, ami reményeink szerint elvisz majd minket a Termini pályaudvarra. Ez a környék emlékeztet arra, amilyen nálunk volt a Keleti Pályaudvar mellett a Csikágó, de a Terminitől már tényleg csak pár perc gyaloglás lett volna a szállodánk – ha jött volna a 64-es busz. De nem jött. Úgy 40 percig nem jött, addig szépen álldogáltunk a laza 38 fokban a megállóban. Amikor befutott a busz, olyan volt, mint egy neorealista film díszlete. Ennyi embert autóbuszba bezsúfolva én még nem láttam. És akkor megindult a roham, felsodort minket is a kocsiba. A tömeg kipréselte belőlem a levegőt, a tömeg összenyomott minket, mintha összebetonoztak volna ott ki tudja, hány embert. Moccanni nem tudtunk, akinek nincs klausztrofóbiája, ajánlom, szálljon fel Rómában a Piazza Venezián a 64-es buszra, és lesz neki.
A busz elindult és abban a pillanatban valaki kiemelte a zsebemből a tárcámat. Megpróbáltam lenyúlni a zsebemhez (a hátizsákot tartottam a kezemben), de annyira szorosan álltunk, hogy eltartott néhány másodpercig, míg leküzdöttem a kezemet a zsebemig és megállapíthattam: volt tárca, nincs tárca, se pénz, se hitelkártya, se névjegy, se személyi igazolvány.
Az este további része rendkívül romantikusan zajlott, a kedvesen üde Termini pályaudvar rendőrsége előtt ácsorogtam vagy másfél órát, aztán jegyzőkönyvfelvétel, aztán éjszakai telefon a nagykövetségre, pontosabban a konzulátusra, meg Pestre az OTP-be (bankkártyaletiltás)... Nem részletezem, el lehet képzelni.
Két tanulságról viszont szeretnék beszámolni. Az egyik, hogy akivel csak beszéltem, ideértve a magyar követség ügyeletes tisztviselőjét, a pályaudvari rendőrnőt, a buszsofőrt, a szállodaportást, a rendőrségen várakozó megbilincselt fiatalembert és a pincérlányt, aki a történet végén a vendéglő már bezárt konyhájából szabályellenesen még kihozott nekem egy korsó sört: mindenki végtelenül kedves, megértő, barátságos, együtt érző volt. És ez elmondhatatlanul sokat segített.
Amíg álldogáltam a rendőrség előtt, odahoztak és odaállítottak mellém egy megbilincselt színes bőrű fiatalt, akit azért kaptak el, mert nem volt se tartózkodási engedélye, se semmilyen papírja. A rendőrök nem lökdösték, hanem kifejezetten udvariasak voltak vele. Aztán bementek az őrsre valami papírmunkát intézni.
Mi ketten maradtunk a pályaudvari éjszakában. A fiú kérdezte, vaccdöproblem. Mondtam, ellopták a tárcámat. Nagyon dühös lett. Gazemberek! Miért nem csak a pénzt lopták el? – bosszankodott. Milyen nehéz lesz most magának az iratokat összeszedni! És hogy megy haza? A repülőjegyet is ellopták? Az útlevelet is? Hát ez tényleg gazemberség! Nagyon fel volt háborodva és őszintén sajnált engem. Kicsit meglepő volt a szituáció, de összességében ez egy nagyon kellemes élmény volt az egyébként nagyon kellemetlen történetben.
A másik tapasztalat pedig az, hogy akinek csak elmeséltem itthon a történetet, azonnal cigányozni kezdett. Volt, aki tudni vélte, hogy magyar cigányok kifejezetten azért utaznak Rómába, hogy ott magyar turistákra vadásszanak. Mások megértően azt mondták, lásd be, még mindig jobb ez így nekik, mintha prostituáltként kellene a kenyerüket megkeresni. Éld bele magad a helyzetükbe és megérted őket. Aztán volt aki sóhajtozott: mit tegyünk! A cigányok ilyenek. Sose fognak megváltozni. Nekünk kell ügyesebbnek lenni!
Így igaz a történet, amiben mindössze két dolog biztos: egyik, hogy csakugyan vigyázhattam volna jobban. Lehettem volna előrelátóbb, például betehettem volna a tárcámat a kezemben szorongatott hátizsákba, valahová biztosabb helyre. A másik, amit már nyilván kitaláltak, és szinte szégyellem is leírni: amikor megloptak, egyetlen cigány nem volt a környéken. Se cigány, se bevándorló, se színes bőrű.
Itthon elmentem a megfelelő hivatalba új személyit csináltatni. Mondták, most vannak a szabadságolások, ezért leszek szíves várni, csak három héttel későbbre tudnak ügyintési időpontot adni. És nem háborgassam a Hivatalt, értsem meg, kánikula van, hőség, és ők is csak emberek...
Kicsit szomorúan meséltem el, mi történt velem Rómában és Budapesten. Egy buszon, hőségben.
