Vannak elmaradhatatlan szereplői a Művészetek Völgyének, ilyen például Hobo, vagyis Földes László. Mások mellett ő jelenti az állandóságot. Ott volt már az első fesztiválon is 1989-ben - mint ahogy a mostani ünnepi koncertjén, a kapolcsi „Gástya árokban” felidézte -, akkor egy teherautó platóján játszottak. Elmesélte azt is, hogy a Kapolcsi Művészeti Napok, később a Művészetek Völgye kitalálója Márta István is megjelent akkor a koncerten és beszállt a Mata Hari című számba egy szintetizátorral.
Hobo szerint Márta csak ezt a dalt ismerte tőlük, később, amikor a fesztiváligazgatót szembesítettem ezzel a történettel, csak legyintett és mosolygott. Hobo ma is remek formában van, többször említette ugyan, hogy elmúlt hetven éves, de ehhez képest csaknem két órát énekelt. „Fő az, hogy ma este együtt vagyunk, aztán holnap ki tudja mi lesz” – kiáltotta. Mi, akik ott szorongtunk az erdővel körülvett tisztáson, a padokon arra gondolhattunk, hogy megállítjuk a pillanatot, nekünk ez jó, ahogy van.
Sokan beszéltek arról, hogy mi a titka a Művészetek Völgyének, hát például Hobo, az a közvetlenség, természetesség, ahogy ő létezik a színpadon. Ahogy eléri, hogy közösséggé váljon a közönsége. Nem csinál semmi különöset, játssza a dalait, néha szaval egy kis József Attilát, aztán Faludyt. Mi pedig azt érezzük, hogy összetartozunk. Még akkor is, ha a szomszéd színpadról áthallatszanak az Irie Maffia slágerének dallamai is. Hobo kivár egy kicsit, aztán folytatja. Az egyik régi dal kapcsán bemondja, hogy nem gondolta, hogy ez újra aktuális lesz, még pedig azért, mert új kerítések épülnek. Kapolcson azonban egyelőre még nincsenek kerítések, igaz, sok minden változott.
Valóban, olykor azt érezni, hogy túl sok az árus, kevés az információ, kicsit „szigetesedett” az egész, de a völgy létnek még ma is vonzó a szabadsága, csábító a patak, a rétek, az erdők. Igaz, aki csak a főutcán sétál, az ebből nem sokat tapasztal, mert ott hömpölyög a tömeg, egymást érik az árusok, még a főutcára néző színpadokból is csak az ott csoportosuló sokaságot lehet érzékelni. Vannak azért jó helyek, ilyen például Harcsa Veronika udvara.
Ott például valahogy nem érzi az ember a tömeget. Akár egy babzsákon hátradőlve is lehet lazítani, kiengedni. Amikor ott jártam az egyik hétvégi délután a Premecz–Gyárfás–Badics Trió játszott. Tele volt az udvar, még sem éreztem a zsúfoltságot. Amikor pedig a trió tagjai belekezdtek egy balladába, amit a tavaly tragikusan elvesztett zenésztársuk, Mohay András dzsesszdobos emlékére írtak, a könnyekkel is meg kellett küzdeni.
Márta István azt ígérte, hogy a „TörzsKávéház a 25 évhez – Mártapista udvar” programjain nem lesz könnyes nosztalgia. Ezt többé, kevésbé be is tartotta. Művészeket, fesztiválalapítókat, újságírókat "völgytanúkat" látott vendégül, akik felidézhették a kezdeteket. Azt például, hogy a Kapolcsi Művészeti Napok egy civil kezdeményezésből nőtt ki huszonöt évvel ezelőtt, a helyiek, köztük Márta István, aki a nyolcvanas években vásárolt a faluban házat, azt szerették volna, hogy a kiszáradt meder helyébe újra legyen patakjuk. Izgalmas beszélgetést hozott, amikor a fesztivál alapítói ültek a törzskávéházban. Azt kérdeztem, mit csinálnának ma másként.
Egyikük azt válaszolta, talán abban hibáztak, hogy nem állították meg a bővülést, gondolva arra, hogy volt, amikor hat falu is részt vett a sorozatban. És előfordult, hogy a látogatószám elérte a kétszázhatvanezret. Aztán persze inkább a kedves emlékek következtek és később szóba került a jövő is. Abban mindenki egyetértett, hogy bár a Művészetek Völgye alapfilozófiájának meg kell maradnia, mégis kellenek az újabb elemek. Horváth Jenő, korábbi kapolcsi polgármester azt is felvetette, kérdés, lesz-e a helybéliek közül olyan, aki a következő generációt képviseli, de magénak érzi a Művészetek Völgye eredeti szellemiségét.
Ha már az újdonságokat említjük, idén először van jelen saját udvarral a Völgyben a Momentán Társulat. Az improvizációra építő színházi csapat az egyik este Palya Beát látta vendégül a Főhős című új sorozatukban. A produkció lényege, hogy a főhős személyiségére és történeteire improvizáltak. Igencsak kellemes este kerekedett belőle, tele humorral, frissességgel. Én többek között idén a Völgyből ennek az estének az emlékét vittem magammal. Benne Palya Bea önfeledt, szenvedélyes nevetését. És ezt már lehet nyugodtan völgyérzésnek nevezni. Ebben a szellemben jövőre elkezdhetjük a következő huszonöt évet.
