Senki ne dőljön be annak, hogy A Blérier család cím halálosan unalmas. Mert maga a vígjáték friss és elbűvölő. Azzá teszi a humora, az atmoszférája, a szereplőinek finoman kidolgozott egyénisége és a történet, ami meglehetősen egyedülálló, noha szereplői hétköznapibbak már nem is lehetnének. És elbűvölővé teszi az is, hogy bár ráillik a családi vígjáték címszava, de ennek hallatán nem kell elnyomnunk a műfajnak szóló diszkrét ásítást, mert ez a film csupa elevenség, élet és pimasz fiatalság.
A francia-belga koprodukcióban készült vígjátéknak minden bizonnyal jót tett a belga vérátömlesztés, mert a Blérier család című filmből teljességgel hiányzik a francia filmekre oly nagyon gyakran jellemző köldöknézés, kezem-feje felfedezői súlytalanság, egyszerűen szólva a nagyképű semmitmondás. Ebben a történetben élet van, kedvesség, embermeleg.
A címet adó Blérier család külön világ. Élnek egy francia kisvároshoz közeli tanyájukon, gondozzák a teheneiket, amelyek közül a film induló jelenetében egyik éppen ellik, s mert éjfekete borjat hoz a világra, a kisborjú az Obama nevet kapja. A család abból él, hogy a papa meg a felesége a kisvárosban árulja a tejtermékeket a két gyermek, egy kamaszfiú és az érettségi előtt álló lány segítségével. A hétköznapiságukban az a különleges, hogy ez a család egymás közt jeleléssel beszél, viccel, vitázik és veszekszik, sőt, jelelve ordítozik is alkalomadtán.
A család három tagja siketnéma, egyedül a nagylány, Paula a halló és beszélő közülük. Ily módon ő az olykor elengedhetetlen kapocs és tolmács és összekötő a szülők és a külvilág között. Például, amikor a kisváros polgármestere odamegy a piaci pultjukhoz és talpig negédes mosolyba öltözve igyekszik rábeszélni őket, hogy a közelgő választáson rá adják a voksukat. Ilyen esetekben Paulának ügyes diplomatának is kell lennie, hogy azt, amit az apukája mond, egyáltalán nem finom kritikai éllel, ő némi selyempapírba csavarva adja tovább a címzettnek, nehogy kitörjön a balhé.
A forgatókönyv szellemességét dicséri, hogy olykor viszont egy az egyben fordítja a jelekkel „elhangzott” szókimondó véleményt, s ennek leggyakrabban ellenállhatatlanul humoros szituáció az eredménye. A kedves papa ugyanis nem tesz lakatot a szájára. Azaz nem tartja vissza indulatait jeleléssel elmondott szemrehányó beszédében sem, amikor kitalálja, hogy ő maga is jelölteti magát polgármesternek.
Amikor egy teremre való rokonszenvező lakos összegyűlik, hogy meghallgassa a programját, a jelelés mozdulataiból is szemmel látható irtózatos lendülettel (és majdnem Savonarolát meghazudtoló indulattal) az egész társaságot lekapja a tíz körméről, szemükre hányva képmutatásukat, gyávaságukat a város vezetésével szemben. Elképzelhető a következmény.
A film egyik remeklése ez a jelenet, és az benne a meghökkentő, hogy milyen nyílt és őszinte véleményt közvetít, s nem a várhatóan behízelgő kortesbeszédet hozza. A film egyik elbűvölő jellemzője ugyanis az ebben a családban uralkodó szókimondás. Mindent fenntartás nélkül kimondanak (jelelve persze, de az ügyes megoldásoknak köszönhetően a néző számára mindig szó szerint lefordítva, tökéletesen érthetővé téve). Ebben a családban nincsenek tabuk, nincsenek elhallgatások vagy titkok, a szülői szex épp úgy lehet közügy, mint a napi teendők sora, valamint olyan erős a családot összetartó szeretet, ami minden erőpróbát kibír.
Elképesztően bájos és humoros a jelenet, amelyben Paula menstruációjának elindulását az egész család közös, kitörő büszkeséggel fogadja. Még egy idegen vendég - történetesen a Paulának tetsző fiú – jelenléte sem akadályozza meg az összcsaládi örömünnep igazi indiántáncát.
Csupa hétköznapi apróság, ami felfénylik Eric Lartigau rendező kezében, anélkül hogy hamis csillogást kölcsönözne bárminek. Itt a barátság, az egymás közti bizalom saját értékén kap súlyt, s az a nagy konfliktus is, ami Paula életében bekövetkezik, mikor kiderül, hogy rendkívüli tehetsége van az énekhez. Nem csak az otthoni jelenetek, hanem a gimnáziumi barátságok, a fontos helyet elfoglaló kóruséneklési foglalkozások is tele vannak élettel, a középiskolás élet dolgai igazán egyéni színt kapnak Lartigau rendezésében. Ezért meggyőző a nagy kérdés is Paula életében: elfogadhatja-e a lehetőséget, hogy a maga útját kezdje járni és énekelni tanuljon. Ahhoz el kell költöznie messzire, el kell hagynia a családot, amelynek egyetlen összekötője a külvilággal.
Az önmagában is érdekes történet tele van jobbnál jobb szerepekkel, illetve jobbnál jobb színészi alakításokkal. A szülőket életre keltő Karin Viard és Francois Damiens fantasztikus párost ad elő egy-egy jelenetben, amikor ordítozássá fajul a jelelésük – és mi ezúttal nem csak „halljuk” a szavaikat, hanem látjuk is. Damiens már a Tango libre – Szabad a tánc gátlásos börtönőreként, vagy a Nathalie második élete esetlen udvarlójaként, illetve a Körberajzolva című krimiben hullát alakítani kénytelen bukott színészként is meghódította a néző szívét esendő és szeretni való lényével.
Most siketnémaként erre még egy lapáttal rátett. Viard pedig mindig mosolygó anyaként szenzációsan mutatja meg az anyatigrist, és úgy tud ordítani, miközben csak jelel, hogy az ember füle belecsendül. Louane Emera a főszereplő Paula alakjában nem csak szépen énekel, de el is hiteti a nézővel, hogy ő a lány a szomszédból, akivel a csoda megtörténik.
(A Blérier család ****)
