Ő rendezte a magyar színháztörténet egyik legmeghatározóbb produkcióját, a Marat halálát Kaposváron. Ami aztán Belgrádban, a BITEF-en, a világszínházi fesztiválon, nem csak a nagydíjat, hanem két másikat is besepert. Ezt csak mínuszos hírben közölhették az újságok, mert az 1956-os forradalomnak felkavaró módon emléket állító előadás, ami döbbenetes erővel szólt arról a legvidámabbnak nevezett országról, amiben éltünk, a hatalom szempontjából egyáltalán nem volt kívánatos. Csak mire észbe kaptak, hogy mi látható a fővárostól messzi Kaposváron, már ott volt a fesztiváldíj, így kínos lett volna betiltani a produkciót, ami több mint százszor ment egy kisvárosban, amiben se azelőtt, se azóta nem volt erre példa. A húsz-huszonöt perces dübörgő vastaps, a tüntetésszámba menő ováció, és a nézők által a színpadra dobált virágeső természetessé vált. Volt olyan pesti szakmabeli, aki több mint hatvanszor látta a produkciót, a fővárosból buszkaravánok indultak miatta, főleg az egyetemekről, Kaposvárra. Amikor pedig az előadás végén az addigi díszlet hirtelen leomlott, és megjelent a színpadot betöltő hatalmas fotón 56 jelképe, a Corvin-köz, és a kikiáltót játszó Máté Gábor hangosan, csillapíthatatlanul zokogott, többen vele sírtunk. Az ekkoriban fénykorát élő kaposvári színháznak ez volt a csúcsteljesítménye, nehéz is volt utána a folytatás.
Ács amatőr színészként kezdte a pályát, a legendás Paál István szegedi csapatában, és az ő legjobb produkciójában a Kőmíves Kelemenben játszotta a címszerepet. Ez annyira döbbenetes erejű volt, hogy nem tudtunk utána tapsolni, néma csendben szinte gyászolva, távoztunk a színházból. Ifjan részese lehetett annak, milyen amikor mellbevágóan magas hőfokú a színház, amelynek akár forradalmi hevülete, felelősségteljes társadalmi elkötelezettsége van. Alighogy Kaposvárra került, rendezett egy ilyen produkciót, Gombrowicz kuszán rejtelmes, filozofikusan gondolatgazdag, költőien látomásos remekművét, az Esküvőt. Kiváló előadás volt, de a nézők jelentős részének megfeküdte a gyomrát, dúlva-fúlva távoztak a teátrumból. Míg mások kézzel írott plakátokat ragasztottak ki, hogy nem kell hinni a kispolgároknak, meg kell nézni az Esküvőt. Ez is a hatás magas foka.
Fontos volt a Szentivánéji álom rendezése, és a Munkásoperett szintén, amit maga is írt, és nyomorunkat vetítette rá a csillogó-villogó műfajra, amiből fájdalmas abszurd keletkezett. Pesten már nem ért el ilyen eszelős hatást. A Lear király rendezésével megnyerte ugyan az akkori országos színházi találkozót, de azért az vitatott és vitatható produkció volt. Figyelemreméltó volt viszont, ha nem is váltott ki elegendő figyelmet, az Oidipusz rendezése a Vígszínház társulatával.
Túlzottan lelkére vette a világ bajait, mindinkább önpusztító életet élt, gyakran nézett a pohár fenekére. És egyre gyakrabban rendezett rossz, vagy akár nézhetetlen előadásokat, miközben főrendezője volt az Új Színháznak. Például a Gyilkosság villásreggelire című komédián alig lehetett nevetni, végigülni is nehéz volt. Lassan önmaga árnyékává vált. Tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, hosszú ideig a növendékeiben vigaszt talált, sokat tudott nekik adni. De folyamatosan és csaknem biztosan, kikopott a szakmából. Kifutotta a csúcsformáját, és lejtmenetbe kezdett. Az életútja tán szomorú, de nagyot, fontosat alkotott, ő aztán igazán tudta, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.”
