Még sok kézikönyv is általánosságban „vaudeville”-nek, szórakoztató zenés játéknak tünteti föl. Könnyed szórakoztatásnak azért nem, hiszen mégis Mozart. Remekmű a maga nemében, de valahogyan „más kategória”, mint a többi, nem említhető párhuzamban a Figaróval, a Don Giovannival, a Cosival és a Varázsfuvolával. Mozart, elsőrendűen a szerelem a témája, mint általában az operák legtöbbjének, de könnyedebben, nem annyira filozofikusan talán.
A barcelonai Liceu opera produkciója azért merész, mert szakít ezzel a fölfogással. A szerelem rendkívül komoly, még olyan viszonylatokban is, ahol teljes az összhang, a boldogság, de fölbukkanhatnak ott is olyan pillanatok, ahol nem csupán a féltékenység zavarhatja meg a harmóniát.
Ha végig gondoljuk a Szöktetés történetét, benne van minden, ami az alaposabban odafigyelőben fölfedeztetheti a drámát. A fogságba ejtett hölgyek, a pasa, akit eleve igyekeznek gonosznak, zsarnoknak föltüntetni, holott a fináléban kiderül, alkata, egyénisége miatt is ezerszer különb jellem Belmonte spanyol kormányzó atyjánál. Barcelona elsőrendű érdeme, hogy Szelim eleve prózai szerepére, nem kényszerűen „futottak még”, művészt szemelt ki, hanem igazi drámai alkatot, aki a történet szerves részeként bukkan föl a cselekményben, hamisítatlan szerelmi drámát teremt a Szöktetésből.
Mozarthoz méltó, az életmű egészébe illeszkedő fölfogást. Szakmai megfontolásból lehetne tömérdek további érdemet is említeni a barcelonai változat méltatására, első helyen például a zenekar gyönyörű szimfonikus hangzását, a szólamok finomságát, az összhangot, a mozarti életmű teljességét. Több mint hiba, bűn is talán, hogy ez a produkció netán a „tömegtermelés” miatt is elkerülte az alaposabb figyelmet. A szövegkönyvnek kétségtelen kissé könnyelmű megfogalmazása miatt is: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”.