Amerikai katonák fényképezkednek egy elfogott német harckocsi tetején. Szinte gúla formában helyezkednek el rajta, magukat büszkén kihúzva, öntudatos arccal bámulnak bele a kamerába. Ők most éppen győztek, meghódították a gyilkos német birodalom egy pusztító darabját, ezt a harckocsit, és ez láthatóan elégedettséggel tölti el őket. Örülnek annak is, hogy megörökíthetik ezt a pillanatot.
Ami azért elég morbid amiatt, hogy a kocsi elején hatalmas horogkeresztes zászló feszül, így a katonák akarva, akaratlanul, egy őrült, borzadályos, vállalhatatlan eszme jelképének társaságában dicsőítik magukat, és nyilván meg sem fordul a fejükben, hogy hol pózolnak. Ez a kép is látható a Capa Központban rendezett fotókiállításon. A háború diszkrét, vagy inkább morbid bája, de, ha úgy tetszik, förtelme, amit Robert Capa annyira lényeglátóan volt képes érzékeltetni. És nem feltétlenül azzal, hogy csapatokat fényképezett, bár ezt is megtette, hanem hogy közel ment az eseményekhez, az azokban résztvevő emberekhez, kamerájával akár belebámult az arcuk pórusaiba is, megmutatta, mit gondolhatnak.
Egy másik felvételen amerikai pilóta pózol a bevetésre váró bombázó mellett. Mint egy szerelmes, valósággal összesimul a repülőgépével, ezzel a rideg fémalkotmánnyal, csaknem önelégültség és nyugalom árad belőle. Olyan, mintha egy autókba belehabarodott férfi állna az új Mercedese előtt, és boldog lenne attól, hogy az övé lehet. Ez a katona láthatóan nem gondol bele, hogy mindjárt beindítja a motort, és feltehetően tömeggyilkosságot követ el.
És ez igaz akkor is, ha az agresszor ellen küzd, de akkor is emberek vannak a másik oldalon, tán olyanok, akiket csak belehajszoltak a háborúba, meg civilek, de hát valószínűleg nem lehet úgy bombákat hajigálni, hogy valaki ezen tipródik. De azt meg lehet mutatni, hogy azért ez így mindenképpen szörnyű, és ezt teszi Capa. És például az előbbi két képpel teszi, amelyeken egyáltalán nem lőnek, nem robban semmi, nyugodt, sőt már-már békés a pillanat, de ezeket a színleg békés pillanatokat mégiscsak a véres háborútól csenték el, és csendes voltukban is jelzik a brutális vérengzést.
Ahogyan ezt teszi az a híres kép is, amin csapatszállító hajó fedélzetén katonák ökölvívó meccset néznek csaknem önkívületben. Vagyis a mindjárt harcban állók olyan közelharcot bámulnak, amikor test küzd test ellen, amikor még az erősebb, az ügyesebb győz, és egy olyan háborúban teszik ezt, amit már nem a testi erő, hanem a fegyverek, a gépek, a paktumok határoznak meg inkább, mint az egyéni képességek. Van olyan kép is, amiben csak sok katona hátát látjuk, amint mezőn szétszóródva tartanak előre.
Kis alakok már ezek, távolodnak tőlünk, az arcukat nem nézhetjük meg, csupán egyenruhás, sisakos alakjuk hatol a messzeségbe, valahol Indokínában. Eltöprenghetünk azon, hogy hányan élhették túl közülük ezt az értelmetlen háborút. Akár többen taposóaknára is léphettek, ahogy végül Capa lelte 41 évesen a halálát valahol Laoszban.
A világháborút pedig még túlélte. Sőt, utána fotózta a felpezsdülő, magához térő életet. A valódi békét. Ezt az oldalát kevésbé ismerjük, pedig ebben is nagyon jó volt. Lenyűgöző például egy római felvétele 1951-ből, amin egy Capucine nevű francia modell és színésznő csupán az erkélyen könyököl, lazán, végtelen nyugalommal. Kissé fölhúzza karjain a pulóverét, egyiken mutatós ékszer. Eltöprengve a messzeségbe réved. Szépek, arányosak a vonásai, okos a tekintete, puha, ápolt a bőre, harmóniában van önmagával és a világgal. Ha úgy tetszik a jólét, a biztos jövő megtestesítője, hat esztendővel a világégés után.
Akár párba állítható lenne egy másik hölggyel, aki Svájcban, a magas hegyekben, síelés közben pihenve, egy terasz párkányán ülve, felül fürdőruhára vetkőzve, alul vastag, testre simuló nadrágban, bakancsban, napfürdőzik tökéletes harmóniában a természettel és ugyancsak önmagával. Capa paradicsominak mutatja a síelők gazdag világát, kedvtelve ábrázolja a jómódú felső köröket is. Azért amikor már elegáns, estélyis partikat is megörökít, érezhető némi karikaturisztikus jelleg. Behatol a sztárok világába, világnagyságokat is lencsevégre kap, akár fáradtan is, forgatás közben.
Élvezi a nyüzsgő életet, a városok forgatagát. És ott van a meleg, verőfényes tengerparton is, a homokban elnyúlók, a látszólag gondtalanok között. Rögzíti azt is, amint Picasso játszik Claude-dal, a kisfiával a tengerben. Felsőteste kiemelkedik a vízből, karba véve magához öleli a meztelen gyerkőcöt, átszellemült mosollyal néz rá. Ebben a nézésben benne van egész emberszeretete, humanizmusa, ahogy a felvételben Capáé szintén.
Képes volt megmutatni a borzalmat, és akár azon belül is a szépet. Vagy fordítva. Nincs kétségem afelől, hogy a magyar hadsereg fennállásának 100-ik évfordulójára bemutatott díszszemlét a szervezők szépnek gondolták. De ahogy Capa ábrázolja a marconán moccanatlan arcokat, a vezényszóra riasztóan egyszerre lépő lábakat, azzal azért lényegében a diktatúra természetrajzát is festi. Érzékenyen figyelte és tükrözte vissza a világot. Színes képei is bizonyítják, hogy mennyire nagy művész volt.
A kiállításról készült fotóinkat itt találja!
