Július közepe már általában a csend és a béke időszaka a világpolitikában. Angela Merkel kancellár ilyenkor az olasz hegyekbe, mondjuk Dél-Tirolba készül, Francois Hollande francia elnök kínosan ügyel arra, hogy Franciaországban töltse el a röpke pihenés napjait, nehogy azzal vádolják, hogy lám, amint tud, menekül is a gazdasági válság sújtotta országból. Matteo Renzi olasz kormányfő szintén a déli tájakat szereti, valahol Itáliában.
Mostanság azonban szó sem lehetett nyaralásról. Az euróövezeti vezetők és pénzügyminiszterek már hetek óta hazájuk fővárosa és Brüsszel között ingáztak, s mindinkább a kimerülés jeleit mutatták. Közben a hatok, az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja, illetve Németország külügyminiszterei Bécsben vertek tanyát, hiszen ott próbáltak dűlőre jutni Irán képviselőivel az ország atomprogramjáról. A maratonira nyúlt egyeztetések mindkét esetben meghozták a maguk gyümölcsét, még ha ez nem is feltétlenül annyira friss és édes.
A görög megállapodás inkább Európának volt fontos. A kínai tőzsdét alig, vagy egyáltalán nem befolyásolja, mi lesz Görögország sorsa, s az amerikai Dow Jones mozgásában sem játszik szerepet, kikerül-e az eurózónából Görögország vagy sem. Az Európai Unió szempontjából azonban a görög ügy nem csak gazdasági kérdés. Nem csupán arról van szó, hogy egy ország, amelyik évtizedeken keresztül túlköltekezett, adókat nemigen gyűjtött be, évek óta nem tud kikecmeregni a súlyos gazdasági válságból, s az emberek most kamatostul fizetik meg a korábbi vezetők ügyeskedéseinek árát. A görög drámának nemcsak gazdasági következményei vannak: tanulságul kellene szolgálnia mindazon állam- és kormányfőknek, akik meghamisítják hazájuk gazdasági adatait, mindent szépnek és jónak állítanak be, s mindennek a tetejében azzal hitegetik a honfitársakat, hogy ha baj van, számíthatnak Oroszország segítségére, amely ha kell, úgyis mélyen a zsebébe nyúl.
Moszkva azonban nem őrült meg, nem fog kidobni az ablakon euró tíz- vagy százmilliárdokat a pravoszláv szolidaritásra hivatkozva, nem is lenne rá ennyi pénze. Görögország számára nincs alternatíva, az EU-n kívül nincs élet. Gyűlölhetik a görögök a németeket, különösen Wolfgang Schäuble pénzügyminisztert, az új hitelmegállapodásban megszabott kemény feltételekért, de azt nem várhatják el a német politikai vezetőktől, hogy feláldozzák magukat értük. Berlinben akár választást lehet veszteni a görögök számára tanúsított túlzott nagyvonalúsággal. A legnagyobb példányszámú, amúgy CDU-párti lap, a Bild a megállapodás utáni napon címlapján ezt hirdette: „Merkel megmentette Görögországot, a mi pénzünkből”.
Ördögi kör ez. Mindenki úgy érzi, csak veszít, s fizet a másik helyett. Régi sérelmek kerülnek felszínre, már a második világháború igazságtalanságait emlegetik fel, kártérítést követelnek különféle indokokkal. Mintha el sem telt volna el azóta hét évtized. Felépült közben egy érdek- és értékközösség, a szolidaritás alapelvén nyugvó Európa, egy-egy válság azonban mintha azt mutatná, hogy ezek az építőkövek nem elég tartósak. Egy-egy kő összeroppanását még csak-csak elviseli ez a közös építményünk, de ki tudja, meddig.
Az Athénnal megkötött megállapodás nem a szolidaritás szimbóluma. Minden résztvevő igyekezett minimálisra csökkenteni az anyagi és erkölcsi veszteségeket. A probléma azonban megmarad, s ez nem is csak az Athén által felhalmozott óriási, s tovább gyarapodó adóssághalmaz, hanem az, hogy a görögök elvesztették bizalmukat több európai állammal szemben, s ez az érzés sok uniós ország részéről nagyon is kölcsönös.
Nem a bizalmon, még kevésbé a szolidaritáson alapszik a másik megállapodás, amelyet a hatok Iránnal értek el. Mégis, micsoda különbség a kettő között! Még mindig nem fogtuk fel, mi is történt. A perzsa állam, amelyet Barack Obama elődje, George W. Bush még a „gonosz tengelyéhez” sorolt, most hirtelenjében a nemzetközi politika hiteles szereplőjévé vált azzal, hogy garantálta és biztosítékokat adott arra: nukleáris programja békés célokat szolgál.
Barack Obama elnöksége végéhez közeledik, az iráni nukleáris megállapodással azonban valóban történelmi vezető lett. Ez az egyezség a Kubával való megbékélésen is messze túlmutat, hiszen nemcsak az amerikai külpolitika alapvető céljaira gyakorol hatást, hanem a világ gazdaságára is. Az olajpiac szereplői különösen lelkesek, hiszen 2016 végéig napi 500 ezer hordó olajjal nőhet a kitermelés.
Ha a megállapodás tényleg tartósnak bizonyul, az amerikai Kongresszus sem tesz keresztbe, s Irán valóban teljesíti vállalásait, akkor idővel a közel-keleti geopolitikai viszonyok is átalakulhatnak. Izrael aggódik, nem bízik Teheránban, de sokat nem tehet az egyezség ellen. Minél inkább bírálja a dokumentumot Benjamin Netanjahu, annál jobban szembekerül Barack Obamával, ami Izrael befolyásának csökkenését eredményezheti. Szaúd-Arábia, amely a térségben az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese volt, saját pozícióját félti, nem is ok nélkül.
Két megállapodás, többféle tanulság. Míg azonban Irán esetében egy fontos lépést tett előre a világ, a görögök kapcsán alighanem az utolsó lépésnek lehettünk tanúi. Innen ugyanis nincs tovább. A következő lépés után már csak a zuhanás következne a feneketlen szakadékba.
