Az oktatási rendszer eredményessége viszont azon múlik, hogy az egyének mennyire sikeresek az oktatásban. Minél több az egyéni siker, annál nagyobb az esély arra, hogy az oktatás rendszere pozitív hatással van a társadalom fejlődésére. Fordítva is igaz ez a megállapítás: minél kevesebb azoknak a száma, akiknek lehetőségük nyílik, hogy sikeresek legyenek az oktatásban, annál nagyobb az esélye annak, hogy az oktatási rendszer nem képes segíteni a társadalmi haladást.
Az oktatás szereplői: az állam, az intézményfenntartók, az intézmények. Ezek a szereplők hívatottak biztosítani az oktatás közszolgáltatás igénybevételének feltételeit. Az oktatáshoz mint közszolgáltatáshoz az e célra létrehozott intézmények feladatai ellátásában közreműködők - pedagógusok, nevelő-oktató munkát segítők, ügyviteli, technikai feladatot ellátók - munkateljesítménye alapján lehet hozzájutni. Ezek a szereplők hordozzák az oktatás sikerességéért való össztársadalmi felelősséget, nem vitatva az egyes szereplők felelőssége közötti óriási különbséget.
Az intézmények és a feladatellátásban közreműködők kiemelkedő szerepet játszanak az egyéni teljesítmények alakulásában, elérésében is. Annak ellenére, hogy az intézményi teljesítmény az ott foglalkoztatottak összteljesítményét tükrözi, a szolgáltatást igénybe vevőkkel elsősorban a pedagógusok találkoznak. Ezért az egyéni teljesítmények elérésében kiemelkedő szerepe és felelőssége van a pedagógusnak. A pedagógusok munkateljesítménye jelentős mértékben függ a pedagógiai-szakmai szolgáltatások és a pedagógiai szakszolgálatok minőségétől.
Végül, de nem utolsósorban az oktatás sikeressége – természetesen az egyes személyekre lebontva – jelentős mértékben függ a közszolgáltatást igénybe vevőktől, a szülőktől, egészen pontosan a szülő és gyermeke teljesítményétől. A családnak gyermekük sikerességében döntő a szerepe. Kutatások igazolják, hogy a szülők szociális-, lakás-, foglalkoztatási helyzete, iskolázottsága meghatározó gyermekük iskolai életútjában.
A család érdeke, hogy gyermekük sikeres legyen az oktatásban. Miután egy ország társadalmi fejlődésének, gazdasági és kulturális előrehaladásának egyik igen fontos előfeltétele a megfelelő szintű iskolázottsági szint elérése, a családi, szülői érdekek mellett megjelenik az állam érdeke is. Az állam érdekei és a családi érdekek nem feltétlenül esnek egybe. A család érdeke az olyan nevelés és oktatás biztosítása, amely figyelembe veszi a családi hagyományokat, a család vallási, világnézeti elkötelezettségét, és garantálja a szakmailag és gazdaságilag legsikeresebb életpálya befutását. Az állam érdeke a nevelés és oktatás terén úgy foglalható össze: legyen mindig elégséges és megfelelően felkészített szakember az állam működtetéséhez és az állam által meghatározott gazdasági, kulturális és egyéb célok megvalósításához. Az állam érdekei és a családi érdekek sok tekintetben azonosak. Az államnak érdeke, hogy a társadalom minél több tagja alkalmas és képes legyen a boldogulásra.
Az egyén sikeressége egyben garancia az állam sikerességére. Az állam érdekei és a családok érdekei annál inkább egybeesnek, minél szélesebb a támogatottsága azoknak a céloknak, amelyeket az állam megfogalmaz. Fordítva még szemléletesebb ez a kép: annál nagyobb a lehetősége a családi érdekek és az állam által megfogalmazott érdekek összeütközésének, minél szűkebb társadalmi közösség céljainak a megvalósítását tűzi maga elé az állam. A konfliktusok, összeütközések száma növekedhet, amennyiben az állam a nevelés és oktatás céljai között megfogalmazza valamely világnézet vagy vallás támogatását, valamely ideológia előnyben részesítését. Növekedhet a konfliktusok száma akkor is, ha az állam a nevelés és oktatás céljai közé beemeli valamely társadalmi csoport ideológiájának terjesztését annak érdekében, hogy megszilárdítsa, megőrizze az adott csoporthoz tartozók államszervező, irányító pozícióját. Konfliktusokhoz vezethet az is, ha a nevelés és oktatás, közszolgáltatáshoz való hozzáférés szűkebb, mint amennyi a társadalmilag elfogadható, társadalmilag hasznos reális igények teljesítéséhez szükséges.
Számos ország példája azt igazolja, hogy a kellő gondossággal meghatározott feladatmegosztás az egyes szereplők között, az intézménylétesítés és -fenntartás szabadsága, az intézmények szakmai önállósága, a valóságos szülői intézményválasztási jog biztosítása hozzájárul, garancia az oktatás sikerességéhez.
Hazánkban az oktatás rendszere nem lehet sikeres. Az oktatást ugyanis nem a köz, hanem az állam szolgálatába állították. Az oktatási rendszernek az a feladata, hogy gondoskodjon a hatalom gyakorlásához szükséges elit "kitermeléséhez". E rendszer kialakítása a helyi önkormányzatiság felszámolása, és az önkormányzati ellátó rendszer államosítása útján jött létre. Mára a közoktatás terén az államon kívül nincs érdemi döntéshozói szerepben senki. Nincsen valóságos, érdemi szereposztás a feladatellátásban közreműködők között. Az egyetlen szereplő, és azért az egyetlen felelős az állam. Ezt az állítást nem cáfolja az sem, hogy az állam mellett még léteznek egyházi és magánintézmények is. Az állam szabályoz, engedélyez, ellenőriz, fenntartat. Az állam dönt arról, hol milyen intézmény jöhet létre, működhet, mit tehet, kit foglalkoztathat. Az állam nemcsak dönt, hanem végre is hajt. Saját döntéseinek megfelelően fenntartja az intézmények túlnyomó többségét, sőt ellátja a munkáltatói feladatokat is, az oktatási rendszer szereplőinek nagy része tekintetében.
"Államosították" a tanulót is. A tanuló köteles reggel nyolctól délután tizenhat óráig benntartózkodni az általános iskolában. Ez azonban nem garancia arra, hogy fel is készítik a következő tanítási napra. Az iskola által alkalmazott kötelező kerettanterv nem engedi meg az egyéni tanítási, tanulási útvonalak kialakítását. Így az a tanuló, aki lassabban tud haladni, az évet ismétel, s ha erre többször "szüksége" lesz, úgy érheti el a tankötelezettség végét - a tizenhatodik életév tanítási évének utolsó napját -, hogy még az általános iskolát sem fejezi be. Ezeknek a tanulóknak a száma elérheti az évi öt-tízezret. A tankötelezettség idejének két évvel történő leszállítása azt jelenti, hogy az államnak ennyivel csökkent az ellátási felelőssége. Így tetszés eszerint csökkentheti a középfokú iskolák, és osztályaik számát. Az a tanköteles, aki semmilyen iskolába nem jut be, az úgynevezett Hídprogramban köteles részt venni.
Miután a beiskolázási keretszámokat a kormány tetszőlegesen állapíthatja meg, lényegében meghatározhatja, hányan szerezhetnek érettségi bizonyítványt, hányan kapnak lehetőséget arra, hogy belépjenek a felsőoktatásba. Napvilágot látott már olyan elképzelés is, amely szerint az érettségihez, ezen belül a gimnáziumi érettségihez jutók számát húsz-huszonöt százalékkal csökkenteni, míg a szakiskolába járók számát ennyivel növelni kell. A szakiskolában nem jut idő a közismereti tantárgyak oktatásához, nem feladata az ismeretek megújításához, bővítéséhez szükséges készségek kialakítása. A kormányzat jól kivehető célja a tanítás szabadsága és a tanuláshoz való szabad hozzáférés szabadságának felszámolása. Az oktatási rendszer elsődleges feladata az állam által fontosnak tartott információk, elvárások, követelmények közvetítése. Ez az oktatási rendszer nem polgárokat, hanem alattvalókat nevel.
Miért nincs szüksége ennek e hatalomnak a sikeres oktatásra? Azért, mert a sikeres oktatás megteremti azt a társadalmi közeget, amelyik nem viseli el, hogy a hatalom gyakorlása ne jogállami keretek között folyjék. A sikeres oktatás világossá teszi, hogy a hatalommegosztás, a véleménynyilvánítás joga nem önmagáért való, öncélú úri passzió. E jogok rendeltetése, hogy a társadalomban olyan játékszabályok alakuljanak ki, amelyeket nem lehet büntetlenül megszegnie senkinek. Ezek a tisztességes játékszabályok. A tisztességes játékszabályok világosak, egyértelműek, mindenkire nézve kötelezőek, kijátszhatatlanok, garantálják a várt eredményt azoknak, akik megtartják azokat. A tisztességes játékszabályok nem szűkíthetők le a jogi normákra. sokkal többet jelentenek azoknál. A tisztességes játékszabályok nyugodtan nevezhetők társadalmi értékrendnek, értékítéletnek, értékválasztásnak, amiből következően a jogszabályok megtartása, követése az egyén belső meggyőződésére és nem a megszegésük esetére kilátásba helyezett állami kényszerre épül. Ez a meggyőződés több az önkéntes jogkövetésnél. Hozzátartozik az is, hogy nem tűri el, nem fogadja el a „névre szóló” jogalkotást, és azt sem tolerálja, ha valakinek a cselekedete „csak” a közerkölcsökbe ütközik.
Elvárás, hogy a hatalom és az egyén cselekvése, döntése legyen jogszerű, legyen erkölcsös, vagyis tisztességes. Az általános szabályok mellett lehetnek kivételek is, amelyek részei a tisztességes játékszabályoknak, s amelyek azt a célt szolgálják, hogy kiegyenlítsék, csökkentsék a bármely oknál fogva kialakult hátrányos helyzetet. A tisztességes játékszabályok időállóak, hozzáférhetőek, megismerhetőek. Megváltoztatásuk a hatalom, a döntéshozók és az érintettek együttműködése alapján lehetséges, kellő időt hagyva a változások megismeréséhez, a szükséges felkészüléshez, az új helyzethez való alkalmazkodáshoz. Ilyen társadalmi közegben természetes, hogy a közpénzek felhasználása átláthatóan, a nyilvánosság által ellenőrizhető módon folyik, mivel közismert és elfogadott, hogy a hatalomnak nincs saját pénze, csak azt költheti, amit a köz összead a közfeladatok végrehajtásához. Ezért annak meghatározásában, hogy melyek azok a közfeladatok, amelyekre a közpénzeket költeni kell, költeni lehet, széleskörű megállapodásnak kell létrejönnie a hatalom gyakorlói és a hatalom birtokosai, a választók között.
Addig, ameddig a választók többsége nem jut el ahhoz a felismeréshez, hogy az ország boldogulásához tisztességes játékszabályokra van szükség, ennek a hatalomnak könnyű dolga van, könnyű dolga lesz. Addig ez a hatalom leválthatatlan. Nem véletlen, hogy az államosított köznevelést alkalmatlanná tették arra, hogy az e felismeréshez szükséges felkészítő munkát elvégezze. "Én egész népemet fogom/ nem középiskolás fokon/ taní-tani!" - írta József Attila 1937-ben.
Ki fog a költő helyébe lépni?
