Megesik politikusokkal (is), hogy elvesztik az uralmat saját fogalmazásmódjuk felett, és egy feszült, kiélezett helyzetben, túlpörögve vagy éppen lefáradva olyasmit mondanak a nyilvánosság előtt, amit kiegyensúlyozott állapotban soha nem ejtenének ki a szájukon. Ezeknek a "verbális baleseteknek" közös jellemzője, hogy nyilvánvalóan akaratlanok; és a kínos helyzetbe került rétorok többnyire elnézést is kérnek a publikumtól. Más lapra tartoznak azonban azok az esetek, amikor némely közszereplők emelt fővel vállalják extrém mondandójukat; mi több, önérzetesen, mondhatni büszkén adják elő. Az önértékelési zavar e szépen fejlett példái arra vallanak, hogy a magukba kábult szónokok nincsenek tisztában politikai szerepük korlátaival, nem tudják, meddig mehetnek el minden bizonnyal felettébb eredetinek és hatásosnak vélt stílusbravúrjaik fitogtatásában, és gyakorta a szimpla butaságot vélik éles elméjű kinyilatkoztatásnak.
Az effajta egyéni kvalitás-problémákat a karakterológiai sajátosságokon kívül alighanem régről cipelt kulturális deficitek okozzák; mert ahhoz, hogy egy politikus bárkiről durván és a megalázás szándékával beszéljen, nem elég az ösztönös agresszivitás – az a konszolidált magatartásformák, és bizonyos tanulható európai értékek hiányából fakad. Amikor például Kósa Lajos azon értetlenkedik, hogy a menekültek vajon miért az embercsempészeknek fizetnek, mikor repülőre is szállhatnának, akkor ebben a „csak” cinikusnak tűnő elménckedésben az is megmutatkozik, amit a Fidesz ügyvezető alelnöke a kormánypárt közönségéről gondol. Hiszen ha nem feltételezné, hogy ez a bizonyára szellemesnek vélt, ámde ostoba ízléstelenség a hívek tetszésére számíthat, akkor legfeljebb szűk baráti körben terjesztette volna. És a parlamentben alighanem L. Simon László sem hirtelen támadt zavarában szólt vissza a szocialisták frakcióvezetőjének oly leleményesen, hanem azért, mert komolyan izgatta a kérdés, hogy „ha igaz, amit Önök mondanak, hogy négymillió szegény él ebben az országban, akkor miért is követelik azt, hogy vasárnap vásárolni lehessen?”
A Miniszterelnökség államtitkárának ez a kétségkívül merész logikai összefüggést sejtető, de aforizmatikus tömörségében mégsem eléggé világos problémafelvetése, illetve annak média-visszhangja nemigen gyarapította L. Simon rajongói táborát. Mondhatni, az internetes kommentárok is inkább a bunkóság kategóriájában díjazták az amúgy köztudottan irodalmi műveltségű politikust, akit azonban a finoman szólva is fanyalgó reakciók sem késztettek visszavonulásra. Ellenkezőleg: L. Simon támadásba ment át, és bár elismerte, talán kissé „lazán” fogalmazott, mindenesetre inkább azt találta igazán felháborítónak, hogy az ellenzék négymillió szegényt emleget, holott szerinte nincsenek is ennyien. Hát igen, ismert ez a technika. Ha vállalhatatlan bornírtságot beszélsz, gyorsan vádolj meg másokat; minimum azzal, hogy ők meg hazudnak – s ha ezt kellő magabiztossággal állítod, ideig-óráig még akkor is beválhat, ha egyébként nem igaz, mert éppenséggel te hazudsz.
L. Simon ezt a lapot játszotta meg, annak ellenére is, hogy számos kutatás alátámasztja, igenis a négymillió szegény ember Magyarországán élünk. A hiteles szociológiai vizsgálatokkal szemben az államtitkár legfeljebb a kormányzat kozmetikázott adatait hozhatná fel - a Központi Statisztikai Hivatal számait már nem. Az intézmény újabban ugyanis két, egymást feltételező mutató vizsgálatáról mondott le: a létminimum meghatározásáról, következésképp az alatta élők számbavételéről – és nem tudunk róla, hogy a Miniszterelnökség, netán maga L. Simon nehezményezte volna a hivatal célirányos önkorlátozását.
Aztán a szemünk-fülünk előtt zajlik az a látványos és hangzatos kommunikációs csörte, amit Lázár János vív Tarlós Istvánnal. A mostanában önkormányzati és állami sajtótájékoztatókon, valamint a média fórumain egymásnak üzengető kormánypárti tisztségviselők mintha kissé belegabalyodnának egy kívülállók számára nemigen követhető, és még kevésbé átlátható párviadalba, amelynek során eddig csupán azt az egyértelmű információt osztották meg a nyilvánossággal, hogy mindketten mélyen leértékelik a másikat. Erre először a főpolgármester tett félreérthetetlen célzást, amikor azt találta mondani, hogy a kancelláriaminiszter adottságait meghaladja a szellemileg nála sokkal jobb képességű miniszterelnök utasításainak végrehajtása, mire Lázár fejtegetni kezdte, hogy a mindenkit „lehülyéző” Tarlós a szüleinél reklamálhat, ha nincs megelégedve a teljesítményével.
E mélységesen ízetlen és a mindenképp több tiszteletet érdemlő nyilvánossághoz méltatlan pengeváltás óhatatlanul elgondolkodtatja az embert, vajon miféle képzeteket táplálnak a választói elvárásokról a rezsim mamelukjai. Miért hiszik azt, hogy egy televíziós valóságshow hangvételével kell nyilatkozniuk egymásról? Miért nem választanak más mintákat, miért nem tartják kordában mégannyira feltoluló érzelmeiket? Arra játszanának, hogy ebben a világban a közönségesség népszerűséget hoz, de legalábbis figyelmet kelt? Vagy egyszerűbb a dolog: valójában észre sem veszik, milyen kiábrándítóan viselkednek, mert saját fogalmaiknak, normáiknak és mentalitásuknak ez a „magasröptű” eszmecsere tökéletesen megfelel.