„…az ember egyenlő, a születési különbség nem számít,
mindenkit saját értéke szerint kell megítélni…”
Komlós - családi nevén Kredens - Alsósztregován látta meg a napvilágot 1892. december 10-én egy zsidó családban. Gyermekkorát Ipolytarnócon, majd Losoncon töltötte, itt is végezte középiskolai tanulmányait. Egyik tanára, Bodor Aladár költő hatására kezdett el az irodalommal foglalkozni, különösen Ady Endre poétikája ragadta meg. Ekkortájt már kezdetleges verseket is írt, szerkesztette a helyi diákújságot. Budapesten magyar-latin tanári szakon diplomázott; részt vett a szabadgondolkodó egyetemi hallgatókat tömörítő, pacifista szellemű Galilei-kör tevékenységében is. Harcolt az első világháborúban, meg is sebesült és fogságba is esett. Betegen tért vissza Magyarországra.
Komlós Aladár FOTÓ: NÉPSZAVA
Volt poéta is
Felépülését követően nagy lelkesedéssel vetette bele magát a költészetbe; hamar közre is adta első önálló verseskötetét, a „Voltam poéta én is” - címűt. Időközben egy kassai iskolában kapott munkát, de egy újságcikke miatt elbocsátották. A neves társadalomtudós-politikus, a Károlyi-kormány egykori nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere, az emigráns Jászi Oszkár sietett a segítségére, odavette a Bécsi Magyar Újsághoz. Ez sem jelentett stabil megélhetést, a lap hamarosan megszűnt. Egy ideig a Színházi Életnél is dolgozhatott, de aztán jó néhány állástalan esztendő következett. Mindenesetre, még ha nehéz is volt számára a megélhetés, Komlós keze alól újabb és újabb művek kerültek ki. Szorgalmasan írt, a felvidéki lapokhoz küldte a verseit, cikkeit, s 1925-ben a Nyugat is közölte első írását. Három év múlva, 1928-tól a budapesti zsidó gimnáziumban megbízatást kapott a magyar és latin tanítására, kisebb megszakítással 1944-ig ott taníthatott. Közben fordított, főként franciából és németből, illetve szerkesztette többek közt az Ararátot, a Magyar zsidó évkönyvet, amely 1939 és 1944 között hatszor jelent meg a Pesti Izraelita Leányárvaház kiadásában, jótékony céllal. Komlósnak az volt a szándéka, hogy ezt az almanachot a magyar zsidó irodalom orgánumává formálja. Célja „olvasói nevelése volt, lelki egészségvédelem, az, hogy legyen erejük vállalni sorsukat, s emelt fővel, egyenes gerinccel és csorbítatlan önérzettel tudjanak szembenézni a halállal. Ám haljunk meg, ha muszáj, de hogy még szégyelljük is magunkat, azt már nem.” 1942-ben Komlós Aladár kéziratot kért az általa szerkesztett Ararát számára Radnóti Miklóstól, de a költőtárs elutasította a felkérést. Minderről „Radnóti Miklós kiadatlan levele a zsidóságról” – címmel a még szamizdatként megjelenő Beszélő 1986/1-es száma közölt cikket, amely ma elérhető az interneten is.
1929-ben jelent meg Zsidó lélek- című tanulmánya a Korunkban. Többek közt ezt írta benne:
„…az ember egyenlő, a születési különbség nem számít, mindenkit saját értéke szerint kell megítélni, a történetileg ránk maradt értelmetlen előítéletek megszüntetendők, a nemzeti és vallási válaszfalak nem lényegesek s az emberiség egyetlen egységnek tekintendő. Nyilvánvaló, hogy a zsidóság e tételeket - bár azok jórészt már a régi prófétáknál is megvannak - mai társadalmi helyzetének tapasztalataiból posztulálta. E humanisztikus vallás a modern zsidó vallása, ennek tételei a legmagasabb rendű magától értetődőségek előtte, más népeknek távolról sem olyan természetesek. Míg a túlvilág-hívő katolikus ember a transzcendens dolgok és a végtelenség megélésére, a magyar kálvinista arra vágyik, hogy nemzetével egy lelkesedésben forrjon össze, addig a nemzetek fölött lebegő és számára érthetetlenül mindenfelől üldözött modern zsidó az emberek és népek testvéresülésének mámoráról álmodik. A katolikus előtt aztán akkor tátongnak fel a legmélyebb miértek, ha elveszti hitét a túlvilágban; a kálvinista megrendülése akkor kiált leghangosabban Istenig, ha elbukik a nemzete; a zsidó az univerzalizmus helyett magányának bús melegére bújik, ha nem hisz többé a világmegváltó apostolkodás lehetőségében. Vagy fordítva: Érezvén, hogy egyedül van s nincs otthona sehol, belekapaszkodik az álomba, hogy egyszer majd mindenütt otthon lesz. De ez a mindenütt-otthon-levés olyan csak, mint az országutak vándorának mindenütt-otthon-levése... Nem boldogság zsidónak lenni…”
Illyés kezet nyújtott
Komlós szókimondó, véleményét sohasem rejtette véka alá. A néma őrült arcáért meg is botránkoztatja kritikusait. De nem ez volt az első és nem is az utolsó, ami miatt üldözésben lett része. 1937-ben, egy csehszlovákiai baloldali újságnak adott nyilatkozata miatt a kormánypárti sajtó hajszát indított ellene, fel is függesztették az állásából. A mérhetetlen támadás írótársa, Illyés Gyula, és az antifasiszta parlamenti képviselő, Sulyok Dezső hathatós segítésének köszönhetően csitult el. Illyés és Sulyok közbelépését a Kritika 1972/9. lapszámábán megjelentetett emlékezésében Komlós ekkép idézte fel:
„…a Magyar Nap-nak adott interjúm miatt (amit mellesleg egy tanulmány oly megcsonkítva közölt a minap, hogy nyilatkozatom tartalma erősen módosult) Hóman Bálint, akkori kultuszminiszter, fegyelmit rendelt el ellenem, ugyanis a masaryki Csehszlovákia demokratikus szelleméről beszéltem, épp akkor, mikor Hitler azzal az indoklással igazolta Csehszlovákia tervezett lerohanását, hogy ott nincs demokrácia… Illyés levelet írt Sulyok Dezsőnek, Pápa város országgyűlési képviselőjének, kérve, vegye kezébe a dolgot. Sulyok, aki bátorságát kevéssel előbb már bebizonyította azzal, hogy a képviselőházban leleplezte Szálasit, vállalta az ügyet, s azonnal fellebbezett Teleki Pálhoz, aki közben Hómant felváltotta a miniszteri székben. Teleki a szabálytalanul hozott ítéletet megsemmisítette, új eljárást rendelt el, amely engem természetesen felmentett. De a dologban nem ez az érdekes, hanem Illyés nagylelkű, szinte szamaritánus embersége, az, hogy noha „haragban voltunk”, a bajba jutott barátért rögtön kinyújtotta a kezét. Pedig az ügy, amiért bajba kerültem, kényes volt, az összes nyilas és félnyilas lapok naponta támadtak miatta. Ma már látom azt is, hogy Illyés gesztusa nemcsak az igaztalanul üldözött barátnak szólt, hanem a németeket kiszolgáló félnyilas politika áldozatának is. Ellenállás volt a hitlerizmussal szemben. Sulyok mellémállása pedig Szálasi elleni harcának kisebb méretű folytatása…”
Írt, kritizált, levelezett
De ez a védelem nem tartott sokáig. A nyilas rémuralom alatt kirabolták a könyvtárát, elpusztították kéziratainak, feljegyzéseinek jelentős részét, ő maga pedig a Kasztner-féle vonattal a bergen-belseni munkatáborba került. Innen, a halál torkából sok hónap után megmenekülve, több neves személlyel - rabbikkal, cionista vezetőkkel, neves művészekkel és tudósokkal - együtt jutott Svájcba. Csak 1945 őszén tért vissza magyar földre.
A második magyar köztársaság kikiáltását követően, 1950-ig egyetemi magántanár lett az ELTE budapesti bölcsészkarán, majd középiskolában tanított. 1947-ben közreadta tudós életművének legmaradandóbb részeként az Irodalmunk társadalmi hátterét. 1956-tól a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének munkatársaként, majd osztályvezetőjeként dolgozott. Az európai értékeket, s a nemzeti irodalom eszményét egész életén át képviselő irodalomtudományi doktor 1973-ban kapta meg az Állami-díjat; de nyugállományba vonulva sem tétlenkedett. Szüntelen kutatott, cikkezett, kritizált, levelezett. Több esszégyűjteménye is megjelent, elnökként vezette a Magyar Irodalomtörténeti Társaságot.
1980. június 22-én, nyolcvannyolc esztendősen érte a halál. Felesége, a neves előadóművész- és szintén író, Palotai Erzsi nyolc évvel később követte.
Komlós Aladár emléke nem merült feledésbe. Emlékét egy díj is őrzi, amelyet kiváló kritikusi és irodalomtörténészi életművek jutalmazására alapított a Magyar Pen Club. Többek között olyan jelentős irodalomtörténészeket jutalmazott a díj zsűrije, mint Angyalosi Gergely, Bányai János, Fried István, Pomogáts Béla, Rónay László, Tarján Tamás.
Él, és működik a Komlós Aladár Baráti Társaság, s velünk él e nagyszerű tudós emléke.
