Vasárnap este még úgy gondolhattuk, hogy Thürmer Gyula tréfája az egész. A Munkáspárt elnöke a görög népszavazásról azt mondta: kiút csak egy van, folytatni a harcot a tőke ellen, kilépni az Unióból, népi, dolgozói hatalmat teremteni, szocializmus kell, amely fellép a NATO és az EU ellen. Aztán lefagyott a mosolyunk.
A Nobel-díjas Paul Krugman és Joseph Stiglitz után a „görög demokrácia diadalmas hétvégéjére” a koronát a Sziriza spanyol ikrének, a hatalom-közelben dekkoló Podemos vezetőjének szavai rakták fel. Pablo Iglesias a „megszorítások apostolának” nevezte Angela Merkel német kancellárt, és felszólította az európai szocialistákat, vessenek véget az uniós megszorító politikának. Belelkesedett az IMF pénzügyi terrorizmusa felett aratott győzelmen Nicolás Maduro venezuelai szocialista elnök, nem maradt le Evo Morales bolíviai elnök sem: az európai imperializmusra mért csapással kezdetét vette az "európai nép" kapitalizmus alóli felszabadulása. Méltatta a görög bátorságot az a Kuba is, amely épp ezekben a hetekben egyezik ki az Egyesült Államokkal.
Le lehet írni a helyzetet, persze, úgy is, hogy Európa gazdaságilag racionális része megsértődött, mert egy baloldali kormány baloldali politikával kísérletezik, bár ha tévednek, drágán megfizetnek érte. Lehetne ezt mondani, ha a referendum utáni néhány nap nem bizonyította volna be, hogy ami Görögországban folyik az nem új-baloldali politika, hanem Ciprasz kormányfő blöffje. Semmilyen elképzelése nincs a jövőről, amit az Unió asztalára letehetne, ezért a görög alkupozíció nem hogy erősödött volna, hanem nulla. Szép, de haszontalan prezentáció a hét elején Brüsszelben, üres beszéd tegnap az EP ülésén Strasbourgban. Várhatjuk a vasárnapot, a sokadik végső határidőt, hogy kiderüljön: mekkora árat fizetnek ők - és mekkorát Európa.
Most mindenki az eddigi megszorító gazdaságpolitika muszáj-végéről beszél (Ciprasz is), és azt egyedül Merkel nyakába varrják. Mintha a megszorítások mellett nem történt volna semmi, mintha az Európai Központi Bank, vagy maga az IMF nem látta volna már be, hogy önmagában a megszorító gazdaságpolitika sikertelen. Csakhogy a példa, az amerikai eszközvásárlás indigózása, a függetlenségükre oly kényes politikai nemzetállamok megosztott Európájában csaknem lehetetlen. Már csak azért is, mert az európai jóléti állammodell a szociális állami (köz)szolgáltatásokra, és nem az amerikai egyéni esélyegyenlőségre épül. Az uniós periféria pedig ezek szintjét képtelen átvenni, ha nincs mögötte gazdasági teljesítmény. Átvette. Baj van.
Tegnap öt neves közgazdász írt megrázó hangú nyílt levelet a német kancellárnak. Elismerik, hogy a görögöknél nincs rendben minden: korrupció, adóelkerülés, a korábbi kormányok statisztikai hamisításai... Azonban Görögországot Merkelék kivéreztették. Adóssága a fenntarthatatlan 175 százalékos szinten van (a GDP arányában). Arra buzdítják Merkelt, legyen "bátor és nagylelkű": jelentős részben elengedett, átütemezett adósság, hosszabb törlesztési futamidő, szükséges reformok. Arra nincs tanácsuk, hogy a német (holland, dán, francia, belga) adófizetők nagylelkűségével mi legyen. Mert: ha a görög referendum nemet mondott, mit mondana egy német népszavazás arról, pénzeljék-e Athént a végtelenségig. Hogy, mit kezdenének azzal a láncreakcióval, amely a többi adós országban indulna be a „nagylelkűség” nyomán, a szélsőjobb(bal)oldali populizmussal, amely szétverné a nemzetközi pénzügyi rendszert.
A mostani uniós-görög vita nem a sokak által ünnepelt „új-baloldal” küzdelme a kapitalizmussal, hanem az európai centrum-periféria ellentéte, amit évtizedekig leplezett a gazdasági prosperitás és a geopolitikai megfontolás. (Ez utóbbi – Görögország lehetséges közeledése a putyini Oroszországhoz – most is az „új-baloldali” görög blöff része, amely akár valóra is válhatna, ha Moszkva képes és hajlandó finanszírozni Görögországot, ami kétséges.)
Ma tényleg döntő, mit gondol Merkel, mit gondol arról, amit a németek gondolnak. Mit gondol az Unióban vezető szerepre kényszerült Németország. Ha a mértékadó közgazdászok – nyomukban a felhergelt közvéleménnyel – Merkelt teszik felelőssé nem csak a múltért, hanem jövőért is, azzal elszigetelik a német liberális parlamenti demokráciát, ami végzetes lesz Európára és a világra nézve.
A görög referendumon a 18 és 24 év közötti fiatalok 85 százaléka szavazott nemmel a „zsaroló kapitalizmusra”. Sokat mondó sokaság arról, ki, mit érez elviselhetetlen megszorításnak. Megbízhatatlan statisztika: a görög átlagkereset (vásárlóerő-paritáson) a duplája a magyarnak, 71 százaléka az európai átlagnak. Az eladósodottság, mint láttuk, a GDP 175 százaléka. Meglehet az „új-baloldal” retorikája repítette álomba a voksoló fiatalokat. Meglehet inkább figyelmeztető jele ez annak, hogy (nem csak a görög) új generációk változást akarnak. A gond csak az, hogy mint a „régi” európai baloldalnak, úgy Ciprasznak sincs elképzelése arról, mi válthatná fel a tőke és tömegtársadalom háború utáni Európájának prosperitást hozó kiegyezését.
Ha pedig most a görögök mögött bezárul az Unió kapuja, ugyanaz a kapu kinyílik a periféria előtt. Akkor Európa nincs, csak lesz.
