Álmában kontinensnyi országnak dirigált, csataterek mezeinek tucatjain diadalmaskodott, győzött mindenütt, ahol fű nőtt - meg ott is ahol nem. Egyetlen szavára haptákba vágta magát az egész világ, pisszenni sem mert senki, majd hülye lett volna! Hisz’ Ő a Megfellebbezhetetlen Akarat, Isten előtt az első.
Aztán mint derűre ború, úgy jött álmára a kesernyés ébredés, hiába rúgkapált, a zsalugátereken át – mint hívatlan vendég – beszüremlett a zordon valóság. Ilyesmi velem egyszerűen nem történhet meg! – fúrta be dühtől vöröslő fejét a kedvenc kispárnájába, hátha visszaalszik, majd folyt. köv., de hiába, az álom csak nem akaródzott visszagyűnni! Ha nem gyűssz, hát nem gyűssz! – vicsorgott rá. Így is jó! Akkor majd viszlek erővel. Enyém leszel szőröstűl-bőröstül! Sőt! Nekiadlak a mi keményen dolgozó kisembereinknek, aztán majd ők álmodnak egy olyat, de olyat, amilyet még nem látott a világ…
Máris jobban érezte magát, majd kidurrant a tettvágytól. Csak mernünk kell nagyot álmodni, vele nő a muszklink is. Stadionra magyar… meg erőműre, világverő zongorára…miénk lesz a legnagyobb kerítés is!
Az egyre keményedő kisembernek meg majd úgysem kell több! Felgyűri az inge ujját - ipeg úgy, ahogy a NAGY Ő-től látta – s nekiveselkedik. Mindegy, hogy minek – bárminek - ami szembejön vele. Közben meg hajtogatja nyaklószám: Én vagyok a legnagyobb! Én vagyok a legerősebb/copyright by Muhammad Ali, a Nagyszájú/!
De mintha csak a falnak mondogatná! Ott, legeslegbelül, egy bizonyos kétkedésre szakosodott kisördög csak nem hagyja annyiban a dolgot: Menő vagy ember, de azért lassan a testtel. Még nem nőttél az égig!
Hess innen te patás! – lakoltatta volna ki rögvest a bekeményedő kisember a bensőjében elkvartélyozott alig-alig pelyhedző állú ifjonc Belzebúbot, de az úgy belecsimpaszkodott a pszichéjébe, mintha csak összenőttek volna. Persze a szorgos hétköznapokon a kutyának sem tűnik fel a kényszerű társbérlet. A serdülőfélben lévő patás sem ráncigálja szire-szóra az ember pszichéjét. Amúgy elvannak egymással. De ha jő a Nagy Megmérettetés…! Például a versenypályákon… Ígérgetés, nekifeszülés. Mi vagyunk a legjobbak. A vicc (vagy mégsem vicc!) az, hogy tényleg jók vagyunk. A baj ott leledzik: mi lesz akkor, ha vannak még náluk is jobbak? Akkor és ott. Más égtájon nem történne semmi, nyert a másik, mosolyogva átöleljük, gratulálunk, mi pedig majd legközelebb…
Aztán legközelebb is csak az álmunkat hajszoljuk. Annak kell megfelelni, ha törik ha szakad, meg még valakinek. Mázsás súlyként nehezedik legjobbjainkra, pedig anélkül is dögnehéz. A kisördög meg azért kisördög, hogy egyre rohadtabbul kapaszkodjon a pszichéjükbe. Mégse te vagy a legjobb! – sutyorogja kárörvendve, s még a képükbe is röhög. Kar és láb ilyenkor aztán az Istennek sem akar engedelmeskedni. Öngólt rúgunk az utolsó utáni pillanatban, kihagy a vívó agya 14-14-nél, hat gólról veszítenek kézis lányaink és fiaink öt perc alatt, két szekundummal a vége előtt szaladunk bele egy ipponba, húsz pontos vezetést herdálunk el tíz perc alatt, miközben az idegességtől a palánk szélét sem találják el nagyra nőtt lányaink.
Álmaink béklyóiban afféle Laokoon–csoportként vergődik a magyar. Versenypályákon edződött legjobbak, s hétköznapokon lestrapált kis- és nagyemberek egyaránt.
