- Hosszú út vezetett odáig, míg a kötete elnyerte végleges formáját, de ön mégsem adta fel. Mikor van ideje írni egy fiatal műfordítónak, aki szinte megállás nélkül dolgozik?
- Kisebb-nagyobb megszakításokkal nagyjából tíz évig húzódott a küzdelem a regénnyel. Többször feladtam, aztán újrakezdtem, és nagyon sokszor átírtam a szöveget, mert nem voltam elégedett vele. Természetesen az írás mellett folyamatosan dolgoztam, csak lopott időben tudtam a Holtversennyel foglalkozni. Voltak más próbálkozásaim is, de ezt a történetet muszáj volt megírnom. Amikor a végéhez közeledtem, éppen Cormac McCarthy Átkelés című könyvét fordítottam, és elhatároztam, hogy minden reggel egy órán keresztül írni fogok. Így sikerült befejezni az első változatot. A Magvető Kiadónál Morcsányi Gézának, az akkori igazgatónak voltak javaslatai a kézirattal kapcsolatban, azt mondta, amennyiben hajlandó vagyok dolgozni a szövegen, akkor szívesen elolvassa a következő változatot. Miután eldőlt, hogy a regény megjelenik, Péczely Dórával és Krusovszky Dénessel dolgoztunk a szövegen. A nyelvezet már készen volt, de a történet lezárásával sokat küzdöttünk. Az első szövegváltozat egy kétszavas kijelentő mondattal indult. Azt hiszem, ez jól érzékelteti, mekkora utat járt be a regény.
- Szex, erőszak, kábítószerek határozzák meg főhőseinek mindennapjait, a könyv nyelvezete pedig rendívül nyers. Milyen visszajelzéseket kapott?
- Tényleg nem finomkodtam el semmit, bár nem akartam provokálni sem. Azért az kellemes meglepetés volt, hogy az olvasók ilyen nyitottan állnak a regényhez. Megjelenés előtt megmutattam pár barátomnak, akik többnyire lelkesek voltak, de a szakmabeliek visszajelzése is nagyon jól esett. Persze vannak olvasók, akiknél kiveri a biztosítékot az erőszak és a szexualitásra nyers ábrázolása, vagy a vulgaritás, de ezt meg tudom érteni. Talán éppen a nyersesége miatt gondoltam, hogy nehezebben fog olvasókat találni magának a regény, de most már látszik, hogy tévedtem. A félelmeim is eloszlottak, hiszen a visszajelzések többsége pozitív volt.
- Mennyire táplálkozott a saját kamaszkorából írás közben?
- Sokan meglepődnek ezen, de alapvetően normális kamaszkorom volt. Versenyszerűen úsztam egy kis vidéki klubban, ami fontos és meghatározó élmény volt. Bár a könyvben a versenysport világa nem túl szívderítő, engem sok mindentől pont az úszás mentett meg. Szigorú keretek közt éltünk, reggel hattól hétig edzés, délután háromtól hatig edzés, hétvégén versenyek. Amikor elhatároztam, hogy regényt írok, tisztában voltam vele, hogy a munka mellett nem lesz időm kutatni vagy anyagot gyűjteni, például arról, hogy a sportíjászatban hogyan mennek a dolgok. Aztán arra is rájöttem, hogy semmi kedvem nosztalgiázni, vagy a saját kamaszkoromról sztorizni. Sokkal jobban érdekelt az, ami most történik. Izgalmasabbnak és ijesztőbbnek tűnt a mai kamaszok világa. Természetesen van más forrása is a Holtversenynek. Az irodalmi és filmes előképek közül talán a legfontosabb Bret Easton Ellistől az Amerikai psycho és Chuck Palahniuktól a Harcosok klubja. A könyvben ábrázolt erőszak nagyrészt fikció – és abból is táplálkozik –, ezért elég ijesztő, amikor az ember szembesül vele, hogy az általa túlzásnak szánt dolgok tényleg megtörténnek. A szándékosan elrajzolt figurák pedig a valóságban is léteznek.
- Gondolkozott azon, hogy mennyire értik meg könyvének üzenetét az olvasói? Feladata egyáltalán az alkotónak az üzenetközvetítés?
- Az írás nem lehet céltalan, de direkt üzeneteket nem akartam megfogalmazni. A recepció abból áll, hogy a befogadó – egy vadidegen ember – elolvassa a könyvedet, és szabadon véleményt alkot róla. Úgy értelmezi a szöveget, ahogy akarja, és ez sokszor köszönő viszonyban sincs azzal, amit te gondolsz. Ez furcsa érzés, de már elengedtem a dolgot. Eleinte voltak félelmeim, hogy megtalálja-e a közönségét a regény, mert a korosztály, amelyikről szól, keveset olvas, de ha mégis könyvet vesznek a kezükbe, akkor sem feltétlenül kortárs magyar szépprózát, a rendszeres könyvfogyasztók pedig nem szoktak hozzá ehhez a tálaláshoz. Ezért volt meglepő és örömteli, hogy kamaszokat és időseket is megtalált a regény. Persze másképpen reagálnak: az idősebbek inkább szörnyülködnek, a kamaszok pedig magukra ismernek.
- Tehát úgy látja, olvasnak például a huszonöt év alatti fiatalok?
- Nagyon bízom benne, hogy igen. Fontosak és értékesek a kanonizált kötelező olvasmányok, de azért jó lenne, ha a fiatalok mást is olvasnának. Az utóbbi években talán elkezdődött valami változás: egyre több kamaszokról – és kamaszoknak – szóló könyv jelenik meg. Talán vissza lehetne csábítani a fiatalabbakat a könyvekhez, ha megmutatjuk nekik, hogy róluk is szólhat az irodalom. Persze az sem elhanyagolható szempont, hogy a kamaszok hitelesnek érezzék az őket bemutató könyveket, de hogy ennek mi a trükkje, azt nem tudom.
- Nehéz ismeretlen szerzőként betörni a hazai könyvpiacra. Ön már évek óta ismert műfordító volt, mégsem ment olyan könnyen, mint a karikacsapás.
- Szakmabeli vagyok, de nem hiszem, hogy ez különösebb előnyökkel járt volna, az pedig egészen biztos, hogy a könyv nem azért keltette fel az olvasók érdeklődését, mert műfordító vagyok. A szűkebb szakmán kívül szinte senki nem foglalkozik azzal, hogy ki fordítja a könyveket. Persze nem állítom, hogy nem volt pozitív hozadéka annak, hogy műfordítóként dolgoztam, de ez nem magyarázza a könyv sikerét. A szerző mindent megtesz a könyvéért, elmegy mindenhová, ha hívják, nyilatkozik a sajtónak, de ha egy könyv nem „indul be”, nem kezd önálló életet élni, akkor meggebedhet a kiadó és a szerző is. Én is olyan filmekre ülök be a moziban, amelyekről jókat hallottam a barátaimtól. Ez a könyveknél is működik. A Magvető például nem plakátolta ki a metrót a Holtversennyel. Nem hiszem, hogy a szépirodalmat olvasók torkán ezzel a módszerrel le lehet tuszkolni a könyveket. Aki ilyen műveket keres, az önállóan gondolkozik, szereti saját maga eldönteni, hogy mire költi a pénzét. Ezzel együtt persze kiszámíthatatlan, hogy mire harapnak rá az olvasók. Sok, a Holtversenynél jobb könyv tűnt el a süllyesztőben tavaly.
- De hogyan induljon el egy fiatal író a pályán? Csak sétáljon be a Magvetőhöz, vagy az Európához és lóbálja meg a kéziratát?
- Nem reménytelen ez a módszer sem. A Holtverseny is végigjárta az összes lépcsőt: a kiadó szerkesztői elolvasták a kéziratot, véleményezték, és döntöttek a sorsáról. A szerkesztés még csak ezután következett. Mivel egy évig a kiadó nemzetközi ügyeit intéztem, tudom, milyen munka folyik a Magvetőnél. A beérkezett kéziratokat a szerkesztők elolvassák, és ha valamelyikben fantáziát látnak, akkor azt kiadásra javasolják. Nem példa nélküli, hogy ismeretlen, elsőkötetes szerzők megjelenhetnek a kiadónál. Még az sem feltétlenül jelent hátrányt, ha az ember korábban soha nem publikált semmit, még folyóiratban sem.
- Pedig általában az első kötet előtt már alulról elkezdenek építkezni a szerzők: folyóirat-publikációk, novellák…
- Ez igaz, de azért nem ez az egyetlen járható út. Én egy sort sem publikáltam a Holtverseny előtt (utána viszont a Könyvesblogon megjelent egy novellám), de azért nem ez a jellemző. Mindenképpen érdemes folyóiratokban publikálni, mert azokat a kiadók szerkesztői folyamatosan olvassák. De egy blogból is simán „kinőhet” egy könyv. Ezzel együtt azért hosszabb offenzívára kell felkészülni, nem villámháborúra. Ha elkészült a kézirat, meg kell keresni azokat a kiadókat, amelyek kortárs prózával foglalkoznak. A Magvetőt, a Kalligramot, az Európát vagy a Librit. Ez egy türelemjáték, mert iszonyú mennyiségű kézirat érkezik a nagy kiadókhoz. De ha jó, amit írsz, előbb-utóbb biztosan megjelenik. Fatalistának kell lenni. Különben már a rajt előtt feladhatod.
- Fiatal szerzőként melyek azok a kérdések, amelyek foglalkoztatják?
- Nem kérdésekből indulok ki. A Holtverseny is egy képből bomlott ki. Eleinte nem struktúrában vagy történetben gondolkoztam, csak a karakterek voltak meg. Talán éppen emiatt lett epizodikus szerkezetű a regény. Úgy gondolom, hogy a nagy történetív látszólagos hiánya a Holtverseny esetében nem feltétlenül probléma. Ami a folytatást illeti, még keresem azt a képet, amiből ki tudom bontani a következő történetet. Nem akarok valami egészen mást kitalálni, és már vannak ötleteim, hogyan fejleszthetném tovább a bevált receptet. Egy könyvet valószínűleg mindenki tud írni. Hogy valóban író leszel-e, az a második, harmadik, negyedik könyvednél dől el.
- A Magvető kiadó egykori szerkesztőjeként tud segítséget nyújtani a pályakezdőknek?
- Szerkesztettem ugyan könyveket is a Magvetőnél, de elsősorban nemzetközi kapcsolattartással foglalkoztam. Ez a munka a külföldi kiadókkal, jogtulajdonosokkal és irodalmi ügynökségekkel való levelezésből állt. Szerkeszteni és fordítani mindig is jobban szerettem, és úgy gondolom, főleg az utóbbi sokat segített abban, hogy megtaláljam a saját hangomat. Egyelőre nem tudok túl sok jó tanáccsal szolgálni a pályakezdőknek, hiszen még én is az vagyok. Viszont ha valaki kedvet érez az íráshoz, csak nincs elég bátorsága hozzá, próbálkozzon a fordítással. Rengeteget lehet tanulni belőle. A nyelvről, a szövegek belső dinamikájáról, mélyebb rétegeiről, és nem utolsó sorban saját magunkról. A regényírás és a prózafordítás hosszútávfutóknak való feladat. Ezzel sem árt tisztában lenni, mielőtt valaki belevág a dologba.
- Az igazán jó és egyedi könyveket le lehet egyáltalán fordítani?
- Ha Esterházyt, Nádast vagy Krasznahorkait le tudták fordítani angolra vagy németre, akkor bármit meg lehet oldani. Persze csalás az egész, de az a csodálatos benne, hogy mégis működik. Feltéve persze, ha a megfelelő fordítóhoz kerül az adott szöveg. Valamennyire minden mű megsínyli a fordítást, de ha az olvasónak ez nem tűnik fel, ha a fordító észrevétlen tud maradni, akkor el lehet könyvelni a hazai csapat győzelmét. A saját praxisomból Cormac McCarthyt tudnám kiemelni. Nekem ez volt a legnagyobb küzdelmem. Az Átkelés című nagyregényében olyan részletességgel írja le a földrajzi, geológiai jelenségeket, a növény- és állatvilágot, hogy egyszerre kellett geológusként és biológusként is helyt állni. De a farkascsapdákról is beható ismeretekre tettem szert, holott mifelénk ilyesmit nem nagyon használtak. Ezek az igazán komoly kihívások: amikor olyasmit kell leírni, ami az adott nyelven nem létezik.
- Nem gondolt arra, hogy külföldön próbálkozzon? Magyarország képes azt nyújtani, amire szüksége van?
- Nem vagyok harcos lokálpatrióta, mégsem tudom elképzelni, hogy máshol éljek. Húsz éve költöztem el Kaposvárról, a szülővárosomból, de legutóbb, amikor egy író-olvasó találkozón ott jártam, meg sem fordult a fejemben, hogy már nem kaposvári vagyok. Persze vannak nehézségek, és vannak dolgok, amelyek egyre jobban zavarnak, de egyelőre még biztosan itthon maradok. És nem csak a rokonok, a barátok vagy a munka miatt. Azt hiszem, képtelen lennék hosszabb ideig külföldön élni.
- Küszöbön áll a könyv megfilmesítése is, hol tart most a folyamat?
- Bodzsár Márkkal pályáztunk a Filmalapnál, és megkaptuk a támogatást a forgatókönyv megírásához. Színészekben most még nem gondolkozunk. Egyelőre azt szeretnénk, ha megszületne a forgatókönyv végleges változata. Az első draftot már befejeztük, és le is adtuk. Nagyon bízunk benne, hogy pozitívan bírálják majd el, és folytathatjuk a munkát. A regényírás nekem a teljes szabadságot jelenti, a filmezés inkább a kompromisszumokról szól, de például a történetvezetésről és a karakterformálásról rengeteget tanultam Márktól és Maruszki Balázstól, aki dramaturgként segít minket. A következő regényemnél megpróbálom majd kamatoztatni mindezt.
