Örömmel nyugtáztam tegnap, hogy még mindig mozog a Föld, noha kicsit lassabban, mint tegnap előtt. Át is állítottam az órámat, ahogyan ajánlották: egy egész másodperccel.
Ma reggel valami megmagyarázhatatlan boldogsággal ébredtem, annak a tudatában, hogy sikerült megragadnom az „időt”. Ha egy kicsit jobban figyeltem volna a körülöttem zajló eseményekre, akkor ezt a lehetőséget már korábban sem szalasztottam volna el. Eddig 26 alkalommal pontosították a csillagászok a „világidőt”, ennyiszer kellett egy-egy szökőmásodpercet hozzáadni a Föld Órájához.
Persze, ha belegondolok, semmi okom a boldogságra, hiszen ez az egész hercehurca az idővel azért van, mert lassul a Föld forgása. Erre is igaz az elmélet: minden mindennel összefügg, azaz a Nap és a Hold óceánokra gyakorolt gravitációs hatása, az ár-apály okozta „súrlódás”, meg még ki tudja milyen más kozmikus erő lassítja a bolygónk tengelykörüli forgásának sebességét. Márpedig, ha a forgási sebesség csökken, akkor az idő is kizökken a megszokott ritmusából, a 360 fokos fordulat nem 86 400 másodperc alatt megy végbe, és máris pontatlanná vált minden óránk. Még az atomórák is, pedig azok az atomok rezgésszámához mérik az időt, és csak 300 millió évente késnének vagy sietnének egyetlen másodpercet. De ezt nincs időnk kivárni, inkább belenyúlunk kicsit a „szerkezetükbe”.
Aztán eszembe jutott Galilei, aki durcásan megdobbantotta a lábával a Földet, és azt mondta: Eppur si muove! Mégis mozog! Vajon gondolt arra is, hogy lassul? És ha egyszer megáll? De ezt nem akarom megvárni.
