A probléma a gyerekkorban kezdődik. A nemrég visszavonult David Letterman műsorában minden évben, a karácsonyi ünnepek közeledtével tiszteletét tette egy kedves hölgy, aki a piacra kerülő új játékokat mutatta be. Ezek között a kreativitást fejlesztő építőjátékok sohasem szerepeltek, valamilyen játékfegyver viszont mindig.
Például tarka-barka, műanyag géppuska, amely színes golyókat lő ki. Azaz már a három-négy éves gyerekeket arra tanítják - sőt, sulykolják nekik -, hogy emberre, állatra lőni helyes, követendő, szükséges dolog. „Jó játék!” Eme, szerintem súlyosan elhibázott gyakorlat egyenes következménye, amikor a gyerek megtalálja a szülei valódi fegyverét, és „véletlenül” lelövi testvérét, valamelyik szülőjét, vagy önmagát. Kis koromban anyukám szigorúan megtiltotta, hogy bármiféle játékfegyvert kapjak. Érdekes, hogy ennek célját gyerekfejjel is felfogtam, és egyet is értettem vele. Nem hiányzott.
Aztán az amerikai gyerek nagyobb lesz, és a kedves szülő viszi a lőtérre gyakorlatozni. Tényleg, mi mással kéne foglalkoznia egy tizenegy-tizenkét éves gyereknek, mint a célba lövéssel? És a fiatalok felé végtelen mennyiségben áradnak a komputeres játékok, amelyekben semmi más cél, feladat nincs, mint az „ellenfél” likvidálása, lelövése.
Az amerikai mozifilmek és tévésorozatok túlnyomó többsége is elfogadható, sőt, menő dolognak állítja be a másik ember pisztollyal, gépfegyverrel, vagy puskával történő elhallgattatását. Ezek után ne csodálkozzunk azon a rettenetes tragédián, ami Charleston városában, majd Detroitban és Philadelphiában történt. Értsük meg a nyilvánvaló összefüggést.
És ne feledjük, hogy a fegyveres merényletek túlnyomó többsége is Amerikában történt: John F. Kennedy, dr. Martin Luther King, Robert Kennedy, kísérlet George Wallace elnökjelölt ellen, John Lennon, kísérlet Reagan elnök ellen és Gianni Versace... Irgalmatlan nagy feladat lesz a lövöldözés kultúráját megszüntetni, visszaszorítani az Államokban, hiszen az már beívódott a zsigerekbe, a génekbe. De valakinek el kell kezdenie.
Elnök úr?
