A mából visszanézve a magyar labdarúgás hanyatlástörténetének krónikája évtizedekkel korábban kezdődött. Régi nóta ez. Ennek a történetnek lett része a párját ritkítóan tehetséges Törőcsik András, akire leginkább mint az Újpesti Dózsa játékosára emlékezhetünk. Vele kapcsolatban sokan állítják: ahhoz képest, amire vihette volna, adós maradt. Magának is, és messze nem csak magának.
Kettétört karrier
A Törőcsik-jelenség megértéséhez egy játékos tündöklésén és bukásán túlmutató kérdéseket is körbe kell járni, és nyomban felelni kellene egész pályafutása legnagyobb ellentmondására. Hogyan lehetséges, hogy az a futballista, akit idehaza sportkarrierje csúcsán sokan – joggal! – olyan játékosnak tartottak, aki a világ bármely csapatába beférhetne, ehhez képest szerény klublistát – BVSC, Újpest, Montpellier, Volán, MTK-VM – tud felmutatni? Hogyan lehetséges, hogy a képesség dolgában Cruyfftól és Maradonától alig-alig elmaradó magyar játékos eredményesség alapján össze sem vethető a két futballsztárral? Mitől, miért nem tudott az a valóban kivételes tehetség kibontakozni, amely Törőcsik Andrásban lakozott? Miért nem jutott el a világhírig? Mi volt ennek az akadálya? A legkézenfekvőbb válasz az volna, hogy elsősorban saját maga. Legalább két alkalommal – döntő pillanatokban – önmagát fosztotta meg a nagy lehetőségtől.
Kiállították egy sokat vitatott mérkőzésen, az 1978-as argentínai világbajnokság nyitó találkozóján, és úgy utazott haza, hogy a világ tudomást sem nagyon szerezhet arról, hogy ott járt. Pedig az egykori olasz szövetségi kapitány, Enzo Bearzot jóslata szerint ő lehetett volna annak a VB-nek az egyik nagy felfedezettje. A pályáról levonuló játékosban – a jelenetet hosszan mutatta a kamera – „egy világ omlott össze.”
És nem is utoljára. Persze a világhírnévhez vezető utat ritkán kövezik ki. Ennél rosszabb is történhet: el lehet rajta tévedni. Az egyéni felelősségen túlmutat mindaz, ami 1979 június közepén történt vele. Törőcsik csapata, az Újpest, utolsó bajnokiját játszotta Zalaegerszegen, ahonnan a játékos nem a csapat buszával, hanem egy ismerőse kocsiján indult vissza a fővárosba. Kisodródtak az útról, fának ütköztek, a csatár olyan súlyosan megsérült, hogy egy ideig az is kérdés volt, van-e visszaút a focipályára. A világválogatottba szóló meghívó ott lapult a zsebében, de ez a lehetőség is, mint annyi más, ezzel elúszott.
Örök kérdés marad, hogy edzője, szakosztályvezetője, miért egyezett bele, hogy ne a csapat buszával menjen haza? Lehetne magyarázkodni, de ebben az értelemben a baleset, a félbetört karrier az ő felelősségük is. Ez az eset – mint cseppben a tenger – már jelezte, hogy a magyar futball ebben az időben a magáról kialakított kedvező önképpel és önértékeléssel szemben fuldoklott a dilettantizmusban és az amatőrségben. Kevésbé súlyos, de jellemző eset a 90-es évek közepéről, a Ferencváros háza tájáról. Vidéki bajnoki mérkőzés előtt ebédelt a csapat, és Varga Zoltán edző döbbenten látta, hogy sonkával és sajttal töltött rántott húst szolgáltak fel a csapatnak. Magából kikelve kérdezte meg az edzői stáb tagjait: ennél nehezebb ételt nem találtak? És igaza volt, a játékosok ólomlábakon mozogtak a pályán. A magyar foci professzionalizmusa, ugye…
A megvert sereg
Kísérteties időutazásra indul, aki az újpesti játékos pályafutását is alapul véve válaszolni szeretne a mitől volt és maradt beteg a magyar futball? kérdésre. A Törőcsik-jelenség jobb megértéséhez, néhány magától értetődő dolgot le kell szögezni. A labdarúgás csapatjáték, vagyis egy-egy játékos kivételes kvalitása nem feltétlenül úgy és nem abban a formában érvényesül, ahogyan ez a tehetségéből következne. Ezt még akkor is érvényesnek gondolom, ha annak az egymást követő hét évben bajnokságot nyert Újpesti Dózsának volt a tagja, amelyben olyan csapattársai voltak, mint Bene, Fazekas és Zámbó. Az akkori szinten is sztárcsapatnak nem, vagy alig volt komoly nemzetközi eredménye, ami már jelezte, hogy a magyar labdarúgás valójában nem tart lépést Európa nyugati felének futballkultúrájával. Szép dolog a Szegedet, Kaposvárt vagy a Salgótarjánt hét-nyolc góllal hazaküldeni a Megyeri útról – egyetlen egyszer a Fradit is –, de a mérce máshol kezdődött – volna.
Törőcsik és az ő tehetségéhez mérhető játékosok valódi kibontakozását erőteljesen hátráltatta a hazai labdarúgás állapota és légköre. A valódi bajokat sokáig elfedte az a tény, hogy 1978-ban, 1982-ben és 1986-ban is kijutott a magyar válogatott a világbajnokságra (azóta sem), ám egyetlen alkalommal nem sikerült a csoportmérkőzéseken túljutni, sőt 1978-ban és 1986-ban megvert seregként utazhatott haza a csapat. Látlelete a magyar labdarúgás akkori tökéletes orientációs zavarának, hogy mind 1978-ban, mind 1986-ban a VB titkos esélyesének tartotta a hazai labdarúgó szakma (és a sportsajtó) a nemzeti csapatot, ami a téves helyzet- és önértékelési kérdések sokaságával szembesíthet bennünket a mai napig.
Az Argentínában rendezett 1978-as világbajnokságon a házigazdákon kívül az olaszokkal és a franciákkal kerültünk egy csoportba, és nem az utólagos mindentudás mondatja velem, hogy ebből a négyesből már továbbjutni is „kozmikus bravúr” lett volna, nem a világbajnoki címről álmodni. (A tények ezúttal is megkerülhetetlenek, mert ne felejtsük el, hogy ekkor Argentína első, Olaszország – balszerencséjével – negyedik lett végül.) Vessünk egy pillantást az olasz, a francia és az argentin válogatott VB-szerepléseire 1978 után: megnyert és elvesztett világbajnoki döntők, harmadik és negyedik helyek jelzik ennek a kvartettnek a képességeit, erősségét az elkövetkezendő években és évtizedekben. E főszereplőkhöz mérten ekkor a magyar válogatott csak statisztálni tudott, később aztán már azt sem. Ki kell mondani: a magyar labdarúgás a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben a hamis realizmus állapotában létezett. Alaphelyzetét tekintve saját hazugságait igazságként élte meg. Végtére: ez a hamis realizmus lényege. Innen nézve nincs abban semmi meglepő, hogy Törőcsik András a magyar futball mikrokozmoszának csak vesztese lehetett.
Ez a „tánc”, már nem az a „tánc”. Talán sosem volt az igazi? FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Lehúzta a futball-mocsár
Sportpályafutásának kudarcai nem véletlenszerűek, még akkor sem, ha a maga idejében úgy tűnhetett. Az önpusztításnak és az önsors-rontásnak sorozata, amit maga ellen elkövetett. S ebben beszélhetünk mindenféle „külső okokról”, a személyes felelősség nem megkerülhető az ő esetében sem. Emberi gyengesége mellett a zseninek azt a tehetetlenségét és látni vélem, aki felismeri, hogy nem változtathat a külső körülményeken. De Törőcsik nem is volt az a fajta játékos, nem volt harcos egyéniség sem. Ha sodródni lehetett, akkor sodródott. Egy kevésbé tehetséges ember esetében ez nem annyira tragikus folyamat, de egészen más a helyzet, ha megelégszik a középszerűséggel az, aki a maga területén a legtöbbre is hivatott lehetett volna. Ő pedig ilyen volt.
De beszéljünk a külső tényezőkről is. Azokban az években a hazai bajnokságot át- meg átszőtték a visszaélések, amelyben nem számított rendkívülinek a bundázás, amelyben a teljesítménykényszer nem nyomasztotta a játékosakat sem az edzéseken, sem a mérkőzéseken. Ebből a már a hetvenes években mindenestől beteg közegből következett a magyar labdarúgás azóta tartó eredménytelensége és sikertelensége. Ebben a futball-mocsárban szilárdabb emberi jellem kellett volna ahhoz, hogy valaki a csúcsra érjen, mint amilyennel Törőcsik rendelkezett. Már huszonegy évesen sztárolták, s ez a lelkileg éretlen fiatalember számára egyszerre volt félelmetes, és bódító, amire senki nem készítette fel őt. Ha pályára lépett, ha hozzá került a labda, felzúgott a lelkes publikum kórusa: „Táncolj, Törő!” Ez skandálták nemcsak az Újpest szurkolói, hanem még az örök vetélytárs, a Fradi hívei is ha egy-egy válogatott mérkőzésen az újpesti csatárhoz került a labda. „Táncolj Törő!” – azóta is a hazai futballfolklór része.
Ez a közeg tette lehetővé (vagy legalábbis nem akadályozta meg), hogy olyan társaságba járjon, amelyben rendszeres volt a poharazgatás és az éjszakázás. Előbb ritkán, aztán egyre sűrűbben tűnt fel a budapesti éjszakában, s ahogyan mind nagyobb sztár lett a bárokban, úgy halványodott a játéka a pályán. Törvényszerű volt? Elbódította a siker csillogása? Magával ragadta a könnyű élet zsongása? Igen. De nem önmagától romlott el, igaz, kellett ehhez a túldicsért labdarúgó személyisége is, és az akkori magyar labdarúgásnak romlott felfogása és szemlélete. Ebben a közegben esély sem lehetett a kibontakozásra, ez a közeg csak lefelé húzott.
És ugyanez a közeg volt az, amelyik később számon kérte elvesztegetett tehetségét, amely követelőzően állította pellengérre: miért nem vitted többre Törő? A kibic mindig csak a mások felelősségét és hibáit látja és teszi szóvá, a léha mindig másokat lát léhának.
A dédelgetett kedvenc pillanatok alatt kegyvesztetté vált. Az argentínai világbajnokságról hazaérkező Törőcsik a Balaton mellett nyaralt, s akkor többen utána kiabálták az utcán, a strandon: „azok után”, hogy merészelsz itt lenni? A mennyországból rövid út vezetett a pokolba.
Rossz korban született
Ha lett volna Törőcsikben tudatosság, tehetség és erő az életvezetésre, ha álltak volna mellette olyan segítők, akik a hóna alá nyúlva támogatják a karrierjét, ebből a közegből talán akkor sem lehetett volna talpra állni, kiszakadni, kiemelkedni. De az ilyen tudatosság nem volt az erénye.
Rossz korban született. Akkoriban a fiatal játékosok nem igazolhattak Nyugatra, így esélyük sem volt megismerkedni a nyugati klubok képviselte másfajta mentalitással és kultúrával. Amikor a francia Montpellierbe került, már késő volt. Nem csak az évek szálltak el felette, sokkal inkább a belső hite, addigra már hiányzott belőle a profikra jellemző kitartás képessége is. Ami nélkül nincs valódi teljesítmény se eredmény.
Az ország kedvence, mindenki „Törője” ígéret maradt. Sportkarrierjét, igaz, akkor kényszerűségből, harminckét évesen hagyta abba: utolsó mérkőzésén, az MTK-VM játékosaként, egy salgótarjáni védő törte el a lábát.
Karrierjének egyfajta szimbóluma ez is. Ahogyan az "újpesti Maradona" kudarca a magyar futballé.
