Meghökkentő, ugye? Hiszen ez csakugyan képtelenség! Az ifjú Orbánról tudjuk, hogy annak idején több más, mai fideszes vezető társával együtt hallgatója volt a Bibó kollégiumnak, állítólag tanulta Bibótól is, hogy mi fán terem a demokrácia. Azóta mintha elfelejtette volna. Megtörtént, megtörténik mással is hasonló.
Kerestem könyvespolcomon, mi érdekelne pillanatnyilag, ami időszerűen szólhat korunkhoz, így akadt meg a pillantásom az 1986-ban kiadott Válogatott tanulmányokon, annak is első kötetén. Azon, amely jobbára bevezető csupán a későbbi esszékhez, akár elvontnak is tekinthető. Mégsem az, mert az egyik fejezete azt a címet viseli: „Közép- és Kelet-Európa politikai kultúrájának deformálódása”. Van-e ma időszerűbb ennél?
Lemaradtunk, mert féltünk
Ahogyan lapozgatni kezdtem, rábukkantam egy részre, amelyben - megrögzött ostoba értelmiségiként -, amikor először olvastam a művet, ceruzával aláhúzogattam az érdekesebb mondatokat, oldalt fölkiáltó jeleket biggyesztettem. Így jutottam el ahhoz a részhez, amely igen alaposan, gondosan azt taglalja, hogy földrészünknek ez a fertálya miért maradt el Nyugat-Európától? Miért torpant meg itt szinte jóvátehetetlenül a demokrácia, és Angliánál, Franciaországnál, vagy éppen Németországnál miért nem?Mi vezetett el oda, ahol ma tartunk?
Bibó nyomban az elevenébe vágott, nem kertelt, megállapította: „demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni. Nem félni a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől, és egyáltalán mindazoktól az elképzelt veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódiakká, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni”.
Zenei nyelven "fölütésnek" ez éppen elég. Bibó azonban rendületlenül halad tovább. Megállapítja, hogy a nemzeti értelmiségnek Kelet- és Közép Európában sokkal kisebb volt a társadalmi tekintélye, múltja, hagyománya, mint a nyugat-európai értelmiségnek. Ezekben az országokban a nemzeti, a katonai, az uralmi és az agresszív érzelmek túlsúlyra jutottak a polgári, civilizált, bensőséges és békeszerető érzelmek mellett. Ezen az úton született meg - nem akármilyen megfogalmazás: – a nyelvi nacionalizmus ideológiája. Az a “varázsige”, amely a mai orbáni elmélet és gyakorlat bibliája. A félelem lelkiállapotának szüksége van bizonyos monarchikus, arisztokratikus és katonai tendenciákra, fegyelemre, rendre, forradalomellenességre és tekintélytiszteletre. Túlzott önigazolásra és belső bizonytalanságra, túlméretezett nemzeti hiúságra, a teljesítmények szüntelen hangoztatására. E nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik, ugyanakkor olyan csüggedten tudja magára alkalmazni a „kis nemzet - vesztes nemzet” megjelölést, ami egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna.
Ebben a lelkiállapotban, lép tovább Bibó, „megzavarodik a politikai értékek iránti érzék, a lét állandó kiút nélküli bizonytalansága, az értékvilág. Szükségszerűen kialakul egy zűrzavaros és hamis kategóriákkal dolgozó politikai publicisztika, az Abszolút Jó vagy az Abszolút Gonosz általánosításokból metafizikai rangra emelkedik, mágikus varázsigévé erősödik. Ez a fölfogás jellemzi ma az egész fideszes pártsajtót, tévéktől rádióikon át a nyomtatott kiadványokig, szinte minden szerzőjük erre idomított. Önálló, eredeti gondolat szinte ritka, mint a fehér holló. Az értékvilág megzavaródása készítette elő, hogy Kelet- és Közép Európában a politika szertelenségei nem csupán állandósultak, hanem rettenetes rémképekké is torzultak, és ami a legvészesebb, a demokrácia ellen fordultak”.
Bibó ezután az egyik legkényesebb, és napjainkban talán a legidőszerűbb témának a taglalásába fog. Indokolt szó szerint idézni:
„A nagy ember, a zseniális politikai vezető romantikájából született meg a közösség hisztériáját megtestesítő diktátor katasztrofális jelensége, s a neki való engedelmesség félelmetes és terméketlen új tömegérzelme. A zseniális politikai vezető romantikája mindenképpen nagy veszedelmet jelent, vagy jelenthet egy közösség politikai fejlődése számára, s azok a népek, melyeknél a demokrácia végül is átjárta a társadalom egészét, előbb utóbb rájönnek, hogy egy felnőtt nemzet – bármennyire is szüksége van jó és képes vezetőkre – a maga közösségi alkotó képességét éppen úgy nem alapíthatja egyetlen ember vélt vagy valódi emberfeletti zsenialitására, ahogyan nem alapíthatja a királyok született erényeire sem”. E gondolat egyenes folytatása, hogy „a romantikus hazafi Közép- és Kelet Európában az antidemokratikus nacionalista típusává deformálódott, olyan emberé, aki a nemzeti végveszedelem állandó érzésében él…”
Egy egyetemes faj van
És akkor ugorjunk egyet, hogy elérkezzünk a tanulmányoknak már a második kötetéhez, a háború után született részhez, amely ugyancsak napjaink egyik legégetőbb kérdését, Bibó megvilágításában a föltámadt antiszemitizmus eredetét vizsgálja. Kísérteties, ahogyan a háttérben fölvillan a legújabb botrány, a Szabadság téri torz emlékmű esete, hiszen ezt a jelenséget Bibó már nem ismerhette, nem érte meg, újjászületésének a körülményeit sem.
Az „Érvek a felelősségvállalás ellen” című fejezetben megemlítődik, hogy „a zsidóknak milliós tömegben való kiirtását nem mi csináltuk, hanem a németek… További ellenvetésként azt is gyakran halljuk, hogy ne ezekről, vagy ne csak ezekről beszéljünk, hanem beszéljünk a hadifoglyokról, a háborús szenvedésekről, az internáltakról, a demokrácia nevében folyt hatalmaskodásokról, vagy jobbik esetben azt halljuk, hogy mindezekre tekintettel ne beszéljünk semmiről sem. Húzzunk egy vonalat…, a szenvedéseket tekintsük kiegyenlítetteknek. A mértéket ne veszítsük el. Ezek bármelyikét a zsidók tömeges legyilkolásával komolyan egy napon említeni - így Bibó –, nem lehet más, mint frivolság, vagy rosszhiszeműség”.
Kísérteties egyes mai érveket visszahallani? Gondoljunk csak Dörner György minapi fölhorkanására, amelyet kis részletben a Hír tévé is leadott. A színházi szakember kijelentette: „reméli Jeles Nemes László következő filmje a pozsonyi csatáról fog szólni" nem a holokausztról.
Bibó idézi, hogy a magyar közéletben évtizedek óta föl teszik úgy is a kérdést, hogy a zsidóság „faj vagy felekezet?” Az antiszemita fölfogás azt vallja, hogy faj, e nézet ellenfelei szerint viszont zsidó faj nincs, csak egy, egyetemes emberi faj létezik, amelyen belül csak fajták szerint különbözünk. A jellegzetesen zsidónak hirdetett fizikai vonások legalább tíz különböző típusnak egymással ellenkező vonásai, a kérdés ilyen fölvetése hamis tehát. Kiemeli a tanulmány, hogy a zsidóság nem egy nemzethez tartozik, nincs közös nemzeti tudata, sem közös állama, csupán a cionisták és mások állítják, hogy kellene lennie. A zsidóságnak nagy része azonban nem akar és nem fog erre az útra lépni. Bibó nyomatékosan kiemeli, hogy az antiszemitizmus gyökere középkori eredetű vakbuzgó előítélet, babonás vádakkal keverten. Van benne valami szellemtörténeti jelleg is. Sovány azonban a magyarázat arra, hogy bizonyos tömegek társadalmi feszítő erejét, miért lehet éppen az antiszemitizmus irányába terelni, de akad mégis olyan „mélylélektani” fölfogás is - eléggé furcsa -, hogy az antiszemitizmus mögött a zsidók ellen elkövetett igazságtalanságokért és kegyetlenségekért való bűntudat, lelkiismeret-furdalás áll.
Bibó nem élte meg
A modern antiszemitizmus Európában a 19. század közepétől bukkant fönn. A kontinensnek a Rajnától keletre eső országaiban a modern kapitalizmusra való áttérés csak formailag sikerült. Közép-Európa így lett különösen alkalmas táptalaja a torz antidemokratikus nacionalizmusnak. Ilyen volt Magyarország is, amely az 1848-as szabadságharc leverése után elfogadta a kiegyezés ál-alkotmányosságát, és az ál-függetlenséget, a monarchia bukása után pedig belezuhant a trianoni sértettségbe. A nemzeti értelmiség a különféle hazafias hisztériákon, nemzeti rémképeken keresztül jutott el a demokráciával való teljes meghasonlásig. Az előítélet ellen csakis a társadalmi kérdések teljes megoldásával lehet eredményesen küzdeni.
Bibó a mélyre tapint, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy tabuk nélkül vizsgálja az asszimiláció lehetőségeit is. „Asszimilálódni annyit tesz - írta -, mint benne élni egy valóságos, eleven életformában, és vállalni, gyakorolni kell ennek közéleti követelményeit. Ettől, jegyzi meg ugyancsak tabu nélkül, megmaradhat valakinek a jellegzetes orra, jellegzetes konyhája, élettempója, szólásformája, mindaz a fizikai és etnikai adottsága, aminek a társadalomszervezeti jelentősége igencsak kevés. És az 1948-ban lezárt fejtegetéseit azzal fejezi be, hogy aki e kérdésekben nem tud vele egy véleményre jutni, az legalább kiindulási alapnak fogadja el az ő jó szándékait. A jelen azt jelzi, sajnos ettől változatlanul távol vagyunk, s akik állítólag Bibó szellemén nevelkedtek, még nem jutottak el ide,
Zárásként, még a válogatott tanulmányok első kötetének van egy olyan rövid bekezdése, amihez Bibó csak elméletileg tudott eljutni. Nem érhette meg a jellegzetes orbáni hatalomgyakorlás korszakát. Kurtán, csupán jelzésszerűen utal arra, hogy a hiteles demokráciának „feltétlen követelménye”, (ezt a kifejezést használja!), a választás titkossága, és általában minden eljárási vagy kiszámítási trükktől való mentessége. A nem direkt választási rendszer, említi, szintén igen aggályos, mert a politikai kultúra szűkítésére vezet. A politikai nevelődés szempontjából döntő jelentőségű, hogy az országos parlament mellett a helyi testületek is a demokratikus politikai nevelődés iskolái legyenek.
A 2014-es kétharmadra vezető szisztéma egyáltalán nem ezt a módszert követte. A hátralévő három esztendőben kellene elérni, hogy Bibó szikár és kristálytiszta szemlélete, az olyannyira óhajtott valamivel közelebb kerülhessen a valósághoz.
