Spiró György;kötet;Magvető Kiadó;Gorkij;Diavolina;

- Nappali menedékhely

Sodor. Ha csak egyetlen szót lenne szabad leírnom Spiró György legújabb könyvéről bizony ez lenne az. Sodor, végig, nem csak a bonyolult és kaotikus orosz történelem legbonyolultabb és legkaotikusabb korszakán, nem csak a cári és lenini és sztálini éveken, nem csak Gorkij életén és az őt körülvevő számtalan ismert és ismeretlen figurák garmadáján, de de az emberi érzéseken. Sodor, keresztül az éveken, melyek vérrel is gyilkossággal vannak átitatva.

Bár Spiró kötete deklaráltan nem történelmi regény, az embernek mégis nehezére esik másként olvasni. Mintha irodalomtörténeti szöveggel volna dolga, olyannyira pontos. Bár a könyv főszereplője maga az író, a központi figura mégsem ő, hanem a narrátor, a címszereplő, Diavolina, aki cselédként kezdte a Gorkij-házban, majd medikusi tanulmányai befejeztével pártfeladatként az akkor már Sorrento-ban élő író orvosa lett. És később, harminc évvel később pedig utolsó szeretője.

A regény csupán alig kétszáz oldal. Éppen rövidsége miatt, egyszerű vonalvezetése miatt, veszekedett sodrása miatt egyszerűnek tűnik. Annyira egyszerűnek, amennyire még sem az. Rövidnek tűnik, de valójában hosszú. Mint mondtam, egyszerűnek tűnik. Pont annyira egyszerűnek, amennyire nem. Mégis egyszerűvé teszi a szinte áttekinthetetlen bonyolultságot. Lineárisnak tűnik, mégis észrevehetetlenül ugrál fel és alá, két sor között évek telnek néha, és súlyos emberi elhatározások sziklái kettő szó között.

A felszínen egy felszínes, mondhatni ellenszenves Gorkijt kapunk. Hiú ripacs, akit leginkább a magáról alkotott kép érdekel. Nem véletlen, hogy Spiró (akár maga az orosz szerző) igyekszik annyira különválasztani a művésznéven szereplő Maxim Gorkijt, az írót, és az élő személyt, az embert, Peskovot. Azt már neki köszönhetjük, hogy minél kidolgozottabbá vállnak a kételyei, közben egyre szimpatikusabbá, egyre rokonszenvesebbé válik a figurája. És persze az idő előrehaladtával, ereje, befolyása fogytával inkább válik maga is egyre kétkedőbbé.

A kötetben Gorkij lenyomat csupán, a történelem és az ellentmondásosság lenyomata. Az életéről való elbeszélésben megjelenik mindaz, mi körülvette, mindaz, amit gyűlölt és szeretett, mindaz, amit leírt, és és az is, amit magában tartott. Sokszor a kettő között volt a legnagyobb szakadék. Akit megmentett a lágerből, ellensúlyként földbe gyalázta a Pravdában.

Gorkij évtizedeken keresztül a Szovjetunió egyik legnagyobb tekintélye. Szavainak súlya van. Még Sztálin, a „szűk látókörű, közepes képességű, bal karjára béna, alacsony, gyönge jellemű, gyáva, durva, közönséges alkoholista” sem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja. Kiterjedt udvartartásával mint egy valódi uralkodó vonul forradalmon, száműzetésen, hazatérésen keresztül. A legszigorúbb őrizetben természetesen otthon van. A fasiszta Olaszország részéről csak egy besúgóra telik, a szűkebb környezetből felmérhetetlen a számuk.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az „övéi” győztek, Gorkij élete aranykalitka.

(Spiró György: Diavolina; Magvető)

Minden eddiginél nagyobb cápa, minden eddiginél vérengzőbb raptor csapat, minden eddiginél gyorsabb tempó és minden eddiginél több filmes közhely a történetben – ez lett a három Jurassic Park-filmet követő negyedik, a Jurassic World.