Steven Spielberg Jurassic Parkjától elállt a lélegzetünk, korra és nemre való tekintet nélkül. A Jurassic World című, negyedik folytatás már inkább ifjúsági műfaj, még akkor is, ha némi retró érzés megdobogtatja is az élemedettebb szíveket. Egy műfaj született 1993-ban, értelmet kapott a káprázatos filmtechnológia, egy máig eleven dino-divat ütötte fel a fejét.
Nem hiszem, hogy az az első, aztán a második Jurassic Park megosztotta volna a közönséget lelkes fiatalokra és élemedett korú érdektelenekre. Spielberg tudott valami zseniálisat, amitől izgalmas lett a film nem csak fiatalnak és öregnek egyaránt, hanem a szórakozást keresőnek és a mondandóban is igényesebbnek ugyancsak.
Eltelt húsz egynéhány év, Spielberg mára kiszállt a játszmából, igaz, producerként maga választotta meg utódját, Colin Trevorrw-t a rendezői székbe, de valahogy az egész egyfajta automatikusra bejáratott, szórakoztatóipari termékké vált. Még akkor is, hogy ha akarjuk, ebben akár Hollywood pajkos megfricskázását is beleláthatjuk.
Hiszen az első filmbeli öreg genetikus kutató világraszóló tudományos kísérletből, a 65 millió év előtti Jura kori állatvilág felélesztéséből mára, a negyedik filmben egy jól jövedelmező, pontosan illeszkedő, hatalmas látványpark kerekedett. A látványosságokra befizető boldog tömegek amolyan dinókra szabott Disneylandvilágban hullámzanak elégedett kíváncsisággal.
A világ felfedezésének tudományos hevületétől, a megismerés romantikus megszállottságától eljutottunk a nagy pénzeket jövedelmező színes, szagos, szélesvásznú látványosságig. Azzal már húsz egynéhány év előtt sem volt gond, hogy az elképesztő nagyságú őslények mennyire hihetően jelentek meg Spielberg vásznán, a filmtechnika mára pedig még lendületesebben finomodott.
Szó se róla, igazi látványosság minden egyes őslény, amit most Spielberg kedvezményezettje, Colin Trevorrow rendező odatesz elénk. A maguk módján esztétikai gyönyörűséget szereznek a gyilkos karmok, a rücskös bőrök, a halálos csapású sárkányfarkak, a recés nyelvek, az óriás fűrészfogak és a galádul gyilkos hüllőszemek a legaprólékosabb kidolgozottságukkal, a hiteles mozgatásukkal, a teljesen élethűen elénk teremtett összhatásukkal.
Ráadásul ezek az őslények olyanok, hogy itt tényleg van látványosság, itt mindig történik valami meglepő, állandó mozgásban, változásban van a látványpark lakossága, meg nem unhatóan. De mintha a törzsfejlődés csak az őslényekre lenne érvényes a filmben, az emberszereplőkre nem. Míg az összes őslény büszke lehet a maga egyéni fejlődésére a mai vásznon, addig az emberi szereplők satnyácskák maradtak, megálltak valahol a középszer szinten.
Az a sztori, amivel most a Jurassic World előáll, dinós akciónak remek, sőt, izgalmas, de ami az emberszereplőkre íródott romantikus meg nem romantikus kalandokat illeti, az csupa avittas panel. Hiányzik a Spielberg-féle egyéniség a karakterekből. Válásban lévő szülők, szünidőre kölcsönadott gyerekek, jégcsap szívű-pénztárgép lelkű nagynéni (Lauren Lapkus), mint a dinó park ügyvezető igazgatója – ebben a felállásban nincs nagy spiritusz.
Van még a bátor férfiú (Chris Pratt), aki egyszerű, ám meleg szívet rejt a túl mereven tartott vonásai mögött. Ő a raptorok idomárja, és annak a titoknak a tudója, hogy ezek az őslények jóval intelligensebbek már a DNS-ileg korábban kikevert dinóknál. És hát sajnos, a most kikevert emberhősöknél.
Elismerhető, van abban valami ironikus báj, hogy míg az emberszereplők meglehetős korlátolt elmével figyelik a dinók egyre nagyobb veszedelmekkel járó elszabadulását, különösen egy titkos génkotyvalékból előállított irtózatos gyilkos lényt, addig ezek a gyilkos lények elég találékonyak a vidám, szélesvásznú dinó látványpark izzé-porrá zúzásában, emberek felkoncolásában. De mindig így van ez, ahol a nagyobb intelligencia, ott van veszélye a legravaszabb gyilkolási szándékoknak.
A film elirigyelte az akciófilmek egy bejáratott kellékét is, az egyenruhások gonosz szándékainak közbeiktatását. Valamilyen titkosszolgálat galád, korlátolt és agresszív hadi embereinek aljas aknamunkája behozza a nagyhatalmi arroganciát. Ezúttal – kapaszkodjunk meg – a szuper intelligenciával kifejlesztett raptorokat akarják a haza érdekében kisajátítani, mint újfajta gyilkológépeket.
Ha ezen nem kacagunk hangosan, akkor eltáthatjuk blődségén a szánkat, de tény, hogy ily módon a látványpark színes kulisszái között mindenki mindenki ellen hadakozik, és viszont. A dinók szöknek és gyilkolnak, a két kisfiú menekül, a nagynéni jelleme a káosszal arányosan javul, a raptor-idomár hősiesen küzd az elszabadult őslények és az elszabadult galádság ellen.
Mindez felfokozott ritmusban, egy új filmnézési szokás diktátuma szerint, amiben minden veszély egyszerre fenyeget minden irányból, és csak hajtjuk, kergetjük az izgalmakat.. Van egy megható, Spielberg szellemét idéző mozzanat mégis a zajos káoszban. A szuper intelligens őslény egy egész mezőnyi növényevő dinót mészárol le. Ott hever ledöntve a sok hatalmas test a sok apró fejjel a hosszú nyakakon, amikor hőseink észreveszik, hogy az egyik áldozat még él.
Odarohannak hozzá, simogatják, s bár segíteni már nem tudnak rajta, de a halála irtózatos magányát egy pillanatra együttérzéssé oldják. Fura, de ez egy igazi szívmelengető, gyengéd pillanat, az illúzió varázslata. Az egyetlen a végig vágtató, szuper profi, látványos szórakoztatásban. Amelynek egyik meglepő attrakciója között ott van Spielberg egykori cápájának legalább ötvenszeresre növelt gyilkos változata.
(Jurassic World ***)
