Nyílt levelet juttatott el a Pázmány Péter Katolikus Tudományegyetem rektorához egy hallgatói csoport a holokauszt történetének oktatása kapcsán. Ebben azt írják: „a hallgatók egy jelentős része az egyetem identitásával összeegyeztethetetlennek érzi a téma ilyen formában való kezelését”.
Számos indokot felhoznak, amennyire én meg tudom ítélni, nagyon sok értékelhető, sőt rokonszenves megállapítás is van az érvelésükben. Például fontosnak tartanák a más kisebbségek ellen elkövetett bűnök bemutatását is, továbbá sérelmezik, hogy a döntés meghozatalából kimaradtak a hallgatóság képviselői. Kicsit furcsa viszont, hogy a nyílt levél szerint a rektor döntésének „szemléletet az izraeli külpolitika véleményformálásának is lehet értelmezni”, valamint az is meglepő, hogy ezt írják: „a hallgatók egy részét érzékenyen érinti az a kijelentés, mely szerint Ön az óra bevezetését a fokozódó antiszemitizmus miatt tartaná indokoltnak, hiszen egyetemünk hallgatóira nézve ez olyan, mintha antiszemitizmussal vádolnák őket és családjaikat. Ezt a pejoratív feltételezést a lehető leghatározottabban visszautasítjuk.”
Nem nagyon érthető, hogy ezek az érvek miért kerültek be egy, a tananyaggal kapcsolatos vitába. Teljesen mindegy ugyanis, hogy harmonizál-e vagy sem az izraeli külpoitikával a rektor döntése, ha az egyébként a magyar felsőoktatás szempontjából helyes. A magyar egyetemi tananyag összeállításánál csak az lehet szempont, hogy a magyar fiatalságnak szüksége van-e arra a műveltségre, amihez így jutnak – és hát: nagyon is szüksége van. Továbbá: miért lenne egy magyar nemzeti tragédiáról, történetesen a holokausztról szóló tananyag oktatása „vád a szülők ellen”? Számos nemzeti tragédiát oktatunk, Trianontól Budapest ostromán át 1956-ig, azért mert a diákok előtt fel akarjuk tárni az igazságot. És ez a legkevésbé sem keresztényietlen vállalkozás. Maga Jézus a tanításának a lényegét összefoglalva, a Hegyi beszédben ezt mondta: „boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot.” Miért ne volna tehát összeegyeztethető egy keresztény egyetem szellemiségével az igazság bemutatása?
Esetünkben azonban nem csak arról van szó, hogy be kell mutatnunk, a tudományos hűség kedvéért, az igazságot. Emberi kiállásról is szó van. Magyarország kormánya és a kormányához hű, lojális adminisztráció 1944 tavaszán bűnös volt 430 ezer magyar állampolgár deportálásában, és az 1944 őszén jogszerűen hatalomra került kormánya (mert Szálasi Frerenc formálisan jogszerű módon került kormányra!) bűnös volt a halámenetek elindításában és a civil lakosság elleni brutális akciókban. Magyarországon tehát mindannyiunk kötelessége a bocsánatkérés, a múlttal való szembenézés, az ezektől a tettektől való elhatárolódás és a rasszizmus minden fajtája elleni teljesen egyértelmű fellépés. Magyarországon, ha a rektor nem vezetné be a holokauszt történetének oktatását, a diákságnak magának kellene követelnie ezt, hogy kifejezze, mennyire másképp gondolkodnak, mint elődeink.
Akinek az ereiben egy csepp emberi vér folyik, akinek van a szenvedés és igazságtalanság ellen csak egyetlen szívbobbanása, az megköszöni a rektornak ezt a döntését. Egy olyan nemzet tagjainak pedig, amelynek felmenői hetven évvel ezelőtt bűnrészesek voltak ártatlan százezrek kifosztásában és meggyilkolásában, ez százszorosan követelmény. Nem is lehet kérdés minden, a hazája becsülete iránt felelősséget érző magyar ember számára, hogy tettekkel mutassuk ki, semmi közünk azokhoz a gazemberekhez, akik ezeket a bűnöket elkövették.
És ne érveljen senki azzal, hogy de akkor más bűnök elkövetőitől is határoljuk el magunkat, mert egyrészt ez természetes, másrészt a két dolognak semmi köze egymáshoz. A gulág szörnyűségeit elítélni nem feltétele a ruandai népirtás szörnyűségei elleni felháborodásnak. Aki együtt érez a szovjet büntetőtáborok ártatlanul szenvedő foglyaival, az együtt érez a ruandai megkínzottakkal is. Mi köze a kettőnek egymáshoz? Mi köze a holokauszt elítélésének ahhoz, hogy elítéljük az összes többi népirtás elkövetőit is? Miért kellene ezeket egymástól függővé tenni?
Együtt érzünk minden, az emberiség ellen elkövetett bűntett áldozatával, sőt, minden szenvedővel, legyenek menekültek a Földközi tengeren vagy nyomorba kényszerített munkanélküliek Magyarországon. Erőnkhöz, lehetőségeinkhez mérten meg kell próbáljuk enyhíteni szenvedésüket, mert a zsidó-keresztény kultúra humanizmusa ezt parancsolja nekünk.
Tisztelet és köszönet a Pázmány Egyetem rektorának. És talán más egyetemek rektorai is követhetnék a példáját. Bátor dolog volt, amit tett, amikor úgy döntött, ahogy döntött. De hát nem megrendítő dolog az, hogy ma Magyarországon ehhez bátorság kell?
