Ha kell, Orbán Viktor bolondját járatja nem csupán saját népével, de a Budapesten hivatalos látogatáson részt vevő külföldi politikusokkal, közjogi méltóságokkal is. Csupán a pávatánc részének tekinthető, hogy a gyalázatos „nemzeti konzultáció” keretében a bevándorlást a terrorizmussal összemosó kormányfő az Abdel-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi államfővel lezajlott találkozója után kijelentette, hogy „az iszlámról is a tisztelet hangján beszélünk”. A német politikai szereplők mindenesetre finnyásabbak a magyar miniszterelnöknél. Szíszi Berlinből érkezett hozzánk, ahol óriási vitát váltott ki - ahogyan fogalmaztak - a kancellár egy tekintélyelvű rezsim puccsal hatalomra került vezetőjét fogadta.
Mondhatnánk, semmi különös nincs ebben. Ismerjük Orbán kaméleon-természetét. Pártját szemrebbenés nélkül kivezette a Liberális Internacionáléból, hogy merő opportunizmusból a történelmi egyházak védelmezőjének szerepében tetszelegjen. Mi ehhez képest, a nem létező „keresztény Európát” a multikulturalizmustól féltő Fidesz-elnök egyiptomi vendége jelenlétében váratlanul az iszlám dicséretét zengeni?
Sokkal nyugtalanítóbb, ami e fordulat mögött meghúzódik. Amikor Orbán Viktor úgy vélekedik, hogy „ne legyünk a világ tanítói, ne adjunk leckéket emberi jogokból, demokráciából”, tulajdonképpen az őt megregulázni szándékozó európai és amerikai politikusoknak üzen. Nem véletlenül igyekszik gőzerővel összefüggésbe hozni a bevándorlást a terrorizmussal. A magyar kormányfő ugyanis felismerte a nyugati biztonságpolitikai szakértők által egyre többet hangoztatott paradigmaváltást, amelynek értelmében a terrorizmus elleni harc szükségessé teszi egyes autokratikus rezsimek elismerését, s a velük való együttműködést; legyen szó Bassár el-Aszad rendszeréről vagy az egykori tábornok által vezetett Egyiptomról. Orbán, aki kétségbeesetten keresi a lehetőséget a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elfogadtatására Brüsszellel és Washingtonnal, most a terrorizmus elleni küzdelem élharcosának szeretne mutatkozni. Nem csupán az országot gazdasági és szociális katasztrófába vezető kormányzásáról kívánja elterelni a figyelmet, amikor propagandagépezete útján idegenellenes érzelmeket igyekszik kelteni az ország lakosságában, valamint kilátásba helyezi az ország déli határának lezárását. Mindenekelőtt annak reményében teszi mindezt, hogy „a Nyugat védőbástyájaként” tüntetheti fel Magyarországot a potenciális terroristának tekintett bevándorlókkal szemben, s a nyugati döntéshozók ellentételezésként majd szemet hunynak antidemokratikus törekvései felett.
Ez azonban hiábavaló igyekezetnek bizonyul. Orbán Viktor elfelejti, hogy Budapest nem Damaszkusz vagy Kairó. Az Európai Unió nevezetű elit klub tagságára egészen más szabályok vonatkoznak, mint a közel-keleti diktatúrákra. Bár mostanában újra meg újra felmerül az európai közösség úgymond „kétsebességűvé” tétele, ez az elképzelés egyelőre csak gazdasági értelemben különböztet meg centrum-országokat és perifériát. A magyar kabinet továbbra is köteles eleget tenni a jogállamiság kritériumainak, ha nem akar átlépni egyfajta „vörös vonalat”.
