- Nehezen találtunk ide. Kicsit olyan ez a hely, mintha el akart volna bújni a világ elől.
- Rettenetesen elfárasztott a Budapest-Szeged közötti ingázás, ezért másfél éve úgy döntöttünk, hogy muszáj a szegediséget feladva új otthont találnunk a fővárosi munkahelyeimhez közel. Annyi pénzünk volt, amennyit a szegedi ház eladásából kitermelhettünk, így a budapesti zöldövezeti lehetőségek eleve kiestek. Sokfelé nézelődtünk, egyik se tetszett. Olyan környéket kerestünk, ahol a virtigli falusi lány feleségem nem érzi magát elárvultnak, és Szegeden én is beleszerettem a kertes házi létbe, imádok babrálni a földdel, fűvel, fával. Szerintem Csepel-sziget marha jó hely, a kertünk végében folyik a Duna – amikor megláttam ezt a házat, tudtam, hogy itt fogom főzni nyáron a lecsót.
– Tizen-egynéhány évet adott Szegednek az életéből, de korábban hosszú ideig játszott Kecskeméten, Sopronban is, miközben a fővárosi színpadokról sem tűnt el. Melyik színházhoz kötődött leginkább?
- Én a színházhoz, mint olyanhoz kötődöm. Nem vagyok vándormadár, de ha úgy éreztem, mennem kell, mentem. A legbiztosabb pont mindig a Madách Színház volt, ahol most is számítanak rám. 2002-ben a régi Nemzeti Színház - akkori nevén Pesti Magyar Színház - társulatához tartoztam, közben Szegeden is vendég-játszottam, vendég-rendeztem. Ez sorsfordítónak bizonyult. Az ottani társulat kérésére 2003-ban megpályáztam és elnyertem az igazgató posztot, ezzel bő tíz évre ott ragadtam. A szegedizálás csacsogó gyümölcse a kislányom, a most hároméves Sára Anna, aki a sors adományaként 65 éves koromban érkezett az életembe. Bencét, feleségem most 12 éves kisfiát másfél évesen örökbe fogadtam, így most két „földszintes” gyerek zsibong a házban.
- Szeged végül csúnya véget ért. 2008-ban más ült a direktori székbe, aki 2012-ben „költséghatékonysági okra” hivatkozva nyugdíjazta önt. Többen arra tippeltek, hogy a döntés hátterében az egri balhé állhat. Egerben nem engedték előadni Villon-estjét, s kiszivárgott, hogy az önkormányzati ülésen elhangzott: „az SZDSZ-es büdös zsidónak" semmi keresnivalója itt. Ebből országos botrány lett.
- Nem bizonyítható, hogy a két esemény közt ok-okozati összefüggés van. Tudok számolni, tehát nem a nyugdíjazás ténye, hanem a módja zavart. Az, hogy váratlanul, egyik percről a másikra történt, szakmailag elfogadhatatlan idősávban, a nyári szünet elején.
- Tavaly azt nyilatkozta, hogy többé nem teszi be a lábát a szegedi teátrumba. Most viszont, amikor hívtam, kiderült, hogy a hétvégét Szegeden tölti.
- A várost továbbra is imádom, feleségem rokonai, barátaink élnek ott, őket látogatjuk meg. Úgy érzem, becsülettel adtam át a stallumot, ezzel az én szakmai tevékenységem Szegeden lezárult.
- Nincs önben se sértettség, se fájdalom, se harag?
- Nincs. Bölcsen belátom, hogy manapság különös világot élünk. Tök normálisnak tartom, hogy a honi neomegszokáshoz idomulva, úgy jártak el velem, ahogy. Más kérdés, hogy ez a szokás megszokhatatlan. Ilyen körülmények között ez a Magyarország szerintem lakhatatlan. Bármennyire kételkednek ebben egyesek, én mélyen hazafi vagyok. Azt gondolom, hogy azok a „hazaffyak”, akik talpig kokárdában, árvalányhajat fésülgetve, az undorító politikai verbalitás szintjén hungarizálnak - hazaárulók. Belehugyoznak a nemzet lelkébe, leszarják a nemzet igazi értékeit, megtagadják exportképes jellemvonásait. Ők az államarc botoxos, önző torzítói.
- Fogadjunk, hogy még így is szereti az országot. Mert ha nem szeretné, nem volna önben ennyi indulat.
- Szerelmes vagyok belé, és rettenetesen féltem. Az a borzalmas érzésem, hogy ha így folynak tovább a dolgok, megint mi leszünk az a mindig rosszkor betoppanó szegény rokon, akitől a háziakat már érkezése előtt kitöri a frász. Borzasztó ez azoknak is, akik itthon maradtak, és annak a mozgékony, energikus öt-hatszázezernek, akik már nincsenek itt. Pillanatokon belül ez lesz az ország legtragikusabb gazdasági kelepcéje, hiszen az értéket előállító, adót fizető generáció jelentős része nem itthon hajt hasznot. Olyan ez az állampolgárokat kiebrudaló jelenség, mint a szociális temetés: nem végtisztesség, hanem a tisztesség vége. Mellesleg a nagy elosztási rendszerek összeomlásához vezet. 1956-ban 236 ezren hagyták el országot. Most még nincs szétlőve a körút, nincs akasztott ember az Oktogonon, mégis háromszor annyian telepedtek már le másutt, mint az '56-os világégéskor. És egyelőre semmiféle vonzerő nincs, ami arra késztetné őket, hogy hazajöjjenek.
- A jelenből menjünk vissza kicsit a múltba. 1946-ban született, s nyilván nem véletlenül lett Az Élet Menete egyik alapító tagja.
- Igen, néhai Kézdy Gyuri barátommal alapító atyák vagyunk. A Soá, abban az élettérben, ahol én gyerekeskedtem, nem volt téma. A szüleimben egyfajta zsigeri óvatosság munkálhatott, próbáltak menekíteni az általuk megélt borzalmak emlékétől. Felnőtt fejjel tudtam meg, hogy apukám olyan házban lakott, ahol mindenki nagyon jóindulatú védettséget élvezett a közösség becsülete folytán. Volt, aki nem úszta meg, mert elkapták az utcán, de a házból senkit sem vittek el. Szóval én a „zsidentitás” boldog tudatlanságában éltem egészen a rendszerváltásig.
- Fogalmazhatunk úgy, hogy az antiszemitizmus ébresztette fel önben a zsidóságot?
- Igen, akkor kezdett el masszívan a tudatom kitörölhetetlen részévé válni. Amint az antiszemita undormány a közbeszéd szintjére emelkedett, fölhorkant bennem az öröklött génállomány. Rádöbbentem, hogy van valami szellemi-lelki kötődés, ami meghatározza, hogy én „zsigyar”, illetve „madó”, tehát zsidó magyar, illetve magyar zsidó vagyok. A zsidóság és a magyarság tökéletesen összecsúszik bennem, s mivel sokan vagyunk így ezzel, úgy gondolom, a zsidókérdéssel való vacakolás súlyos politikai hiba és mulasztásos bűncselekmény. Ez tehát nemzeti probléma. Szalon-antiszemitizmus volt, van és lesz is, de ez nem keverendő össze a politikai antiszemitizmussal. A politikai antiszemitizmus erősödése Magyarországon nem újdonság. Nálunk a húszas évektől kezdve időről időre előkapták a zsidó kártyát, amivel politikai tőkét lehetett gyarapítani.
Interjúnk a következő oldalon folytatódik!