Az Európai Bizottság szokásos déli sajtótájékoztatóin rendszerint egy vagy két biztos szokott kiállni az újságírók elé. Fontosabb témák beharangozásakor Jean-Claude Juncker elnök is megjelenik, esetleg valamely tagállam állam- vagy kormányfőjének társaságában. Múlt hétfőn azonban egy egész „csapat” állt ki Frans Timmermans bizottsági alelnök mellé. Ahogy megszámoltam, tizenhárman voltak. Azért érkeztek Brüsszelbe, hogy a „filozófiai és nem-vallási szervezetek” képviseletében tárgyaljanak az Európai Bizottság vezetőivel. Nagy leegyszerűsítéssel az ateisták képviselőinek is mondhatjuk őket, de ez félrevezető lenne, hiszen például a szabadkőművesek, amennyire tudom, hisznek egy „Legfőbb Lényben”.
Az Európai Unió hivatalos formában 2005 óta rendez éves eszmecserét a nagyobb egyházak képviselőivel, és 2009 óta ehhez társul a nem-vallásos szervezetekkel folytatott, ugyancsak évenkénti dialógus. Biztosan akadnak, akik pótcselekvésnek tartják az efféle rendezvényeket, mondván, éppen elég, ha az Európai Bizottság az euró stabilitásával és az uniós jogszabályok betartatásával foglalkozik. Pedig az európai polgárokat nyugtalanító, a médiát uraló kérdések jelentős része – a bevándorlás, a terrorizmus gyanúja, a türelmetlenség és az idegenellenesség – szervesen összefügg a vallási és világnézeti hagyományokkal. Aki nem ismeri mások vallását (vagy vallástalan világnézetét), az könnyen megsértheti az azt vallók meggyőződését. Ez pedig szélsőséges esetben terrorcselekményekhez, de a mindennapi életben is ellenségeskedéshez, bizalmatlansághoz vezethet. A vallási és nem-vallási vezetőkkel való párbeszédnek a szervezők kifejező címet adtak: „Living together and disagreeing well”. Kissé suta magyar fordításban: „együtt élni és kulturált módon egyet nem érteni egymással”. Vagyis úgy élni együtt Európában, hogy tiszteletben tartjuk egymás eltérő hitét, az élet értelméről és céljáról vallott felfogását.
Néhány hónapja lapunk is beszámolt Ferenc pápa strasbourgi látogatásáról és az Európai Parlamentben tartott beszédéről. A katolikus egyházfő közérthető és mégis bölcs szavaival, közvetlenségével és emberségével azok rokonszenvét is elnyerte, akik nem tartoznak egyháza hívei közé. Groteszk volt belegondolni is abba, hogy II. János Pál pápa hasonló meghívásakor néhány protestáns EP-képviselő még, dühösen bekiabálva, Antikrisztusnak nevezte a Szentatyát. Katolikusok és protestánsok között ma már - talán néhány fundamentalistát leszámítva - elképzelhetetlen az ilyen nyilvános gyűlölködés. Jó lenne elérni, hogy a nagy világvallások, a kisebb szekták és az ateisták, szabadgondolkodók között is eltűnjön a zsigeri ellenszenv, és általánossá váljon egymás meggyőződésének tisztelete.
Az Európai Bizottság az idén októberben nagyszabású konferenciát rendez az antiszemita és az iszlám-ellenes gyűlölettel szembeni fellépés szellemében. E kettős témaválasztás bátor és előítélet-mentes gondolkodásra vall. A közel-keleti konfliktus és a terrorizmus okán mindkét oldalon sokan vannak, akik az antiszemitizmust, illetve az iszlámellenességet nem szeretik azonos mércével mérni, mentséget keresnek egyik, vagy másik előítéletre. Holott mindkét vallás követőinek többsége békeszerető ember, ahogy ezt a vallásuk is parancsolja nekik, és nem tehetnek a szélsőségesek által elkövetett erőszakról. Nyugat-Európában az is jól megfigyelhető, hogy a hagyományosan antiszemita szélsőjobboldal taktikai okokból visszavesz a zsidóellenességből, és elsősorban a muszlim bevándorlók elleni gyűlöletkeltéssel próbál szavazatokat szerezni. De aki belepillant egy szélsőjobboldali hírportálra, az meggyőződhet róla, hogy az igazi fasiszták egyformán gyűlölik a zsidókat, az arabokat, a törököket és általában minden idegent.
Jó húsz éve interjút készítettem a brüsszeli jezsuita információs központ akkori vezetőjével, Tegyey Gábor SJ atyával. Ő azzal a meglehetősen provokatív kijelentéssel lepett meg, hogy „a keresztény Európa csak lázálom”. Sőt, azt kérte, hogy az interjú is ezen a címen jelenjen meg. Azoknak a politikusoknak akart üzenni, akik a „keresztény Európa” jelszavával próbáltak szélhámoskodni és politikai kampányt folytatni. Egyháza kiváló papjaként természetesen nem a kereszténység ellen, hanem annak valódi érdekeit felismerve fogalmazta meg ezt a mondatot. Mert Európa polgárainak jelentős része már vallástalan, a maga módján vallásos, vagy más vallást követ. A keresztények tehát ne támaszkodjanak arra a hamis meggyőződésre, hogy Európa „hivatalból keresztény”. A hívő keresztényeknek személyesen kell kiállniuk a hitükért egy vallásilag sokszínű társadalomban. Tudomásul véve, hogy vallásuk igazsága nem a világi hatalomtól, nem is a tradícióktól, hanem a saját, megélt hitükből ered. S aki így hisz a maga vallásában, az türelemmel fogadja azt, ha mások, akár a többség is, másféle hitet követnek.
A hit Isten ajándéka, tanítja az a vallás, amelyet magam is követek. Ebből az is következik, hogy más eltérő hitének, vagy hitetlenségének elítélése egy hívő részéről Isten akaratának a megkérdőjelezése. A vallástalanok részéről pedig felesleges provokáció a hívő embertársaikkal szemben.
