Amióta a miniszterelnök bejelentette, hogy nem kíván államelnök lenni, máris előhuzakodtak Kövér nevével. De biztosak lehetünk abban, hogy a kormánypártok kétharmados törvényhozási többségének megléte esetén aligha állt volna elő Orbán Viktor azzal a váratlan bejelentéssel, miszerint ő biztosan nem pályázik 2017-ben az államfői tisztségre. Ehelyett a közjogi berendezkedés gyökeres átalakításának kommunikációs előkészítése zajlana gőzerővel. Mást se hallanánk a kormányhoz közel álló médiumokból, mint az elnöki rendszer előnyeinek permanens dicséretét. Alighanem a miniszterelnök szédületes karrierjének csúcspontja lenne, ha pártja a minősített többség birtokában kiterjesztené a mindenkori magyar államfő jogköreit, s ezekkel a jogosítványokkal elsőként Orbán Viktor élhetne hazánkban. De tegyük fel a kérdést: ér-e bármit a kormányfő számára egy olyan köztársasági elnöki tisztség, melynek feladata nem sokkal több a nemzet egységének szimbolizálásánál?
Orbán Viktor három pofont kapott idén a választópolgároktól gyors egymásutánban: Újpesten, Veszprémben és Tapolcán. Pártját megfosztották alkotmányozó többségétől. És bár az éleslátású Kim Lane Scheppele találóan mutatott rá nemrégiben, hogy a Fidesz könnyedén megtalálja e számára kedvezőtlen helyzet ellenszerét is, azt hiszem, vannak kérdések, amelyekben nem hajlandó külön alkukra egyetlen ellenzéki párt sem. A demokratikus ellenzék és a Jobbik politikusai egyaránt tisztában vannak azzal, mit jelentene rájuk nézve, ha egy erős államfői tisztség birtokosává válna az autokratikus hajlamairól már oly sokszor tanúságot tett Orbán Viktor. És a kormányfő is tudja, hogy nem számíthat alkalmi átszavazásokra vagy képviselői hiányzásokra, ha az elnöki rendszer bevezetéséről kellene a törvényhozásban dönteni. Marad a szánalmas magyarázkodás a miniszter szó etimológiájára támaszkodva, miszerint Orbán hivatása a nemzet szolgálata. Más kérdés, hogy a magyar társadalom egyre nagyobb hányada véli úgy, hogy a hatalom a miniszterelnök számára nem a szolgálat eszköze, hanem öncél. Csak így, egyszerűen.
Mégis mi történt, hogy Orbán Viktor kénytelen volt feladni államfői ambícióit? Egyszerűen annyi, hogy regnálásának második szakaszába lépett az ország. Öt esztendeje az ellátórendszerek átalakítási kísérleteibe belefáradt társadalom de facto szerződést kötött Orbánnal, miszerint elfogad egy bizonyos mértékű politikai visszarendeződést, ennek fejében viszont elvárja a Kádár-korszak létbiztonságát. A polgárok ezért nézték tétlenül a demokrácia aláásását, nem sejtve, hogy mindössze az ország kisajátításának törvényi feltételeit teremti meg éppen a kormánypárt. A szabad rablás szakaszába lépve aztán elszabadult a pokol. A holdudvar kistafírozása, az állami földek újraosztása és a dohánykereskedelem átalakítása éppúgy hozzájárult az ébredéshez, mint a költségvetési pénzek kiszivattyúzása az egészségügyből és az oktatásból, hogy többek között a kormányfő hobbijára fordíthassák a kivont összegeket. Szinte nincs hazánkban olyan társadalmi csoport, amely ne szenvedett volna a kabinet részéről érdeksérelmet. A nagy kérdés az, vajon létezik-e hiteles és választható demokratikus politikai erő, megakadályozandó a szélsőjobb további térnyerését?
Addig meg lehet ál-vitatkozni, hogy Áder, Kövér, vagy valaki más legyen a Sándor palota következő lakója.
