Munkában levő regényem háttere egy már letűnt világ, amelynek nyomait is eltörölte a gyors és durva kezű történelmi átalakulások sora. A halál sebesen és busásan kaszált Közép-Európában az utóbbi évtizedek folyamán. Kevesen élnek még abból a nemzedékből, amely ösmerte a háborúk előtti békés Magyarországot. Azok a kevesek, akik megmaradtak, nem mernek és nem bírnak emlékezni, nincs erejük félretolni a rettenet és kétségbeesés fátyolát, amely elborítja veszendőbe ment életük.
Én átéltem és emlékszem. Merek emlékezni, mert különösképpen úgy éltem át a múltat, mint aki színpadon látná lejátszódni azt, amit rendesen realitásnak fogadunk el. Benne voltam és kívüle is jelentéktelen statiszta mint szereplő – de egyszersmind a néző figyelmes, mohó szeme. Szenvedélyesen ragaszkodtam a „színjáték” dekorációjához: a hazai táj színét, szagát, képét magamba szívtam. A szereplőket ösmertem, megértettem és szerettem, bizonyos értelemben azonos voltam velük, ellentéteik feloldódtak bennem. Hanem a darab, amelyben szerepeltek, mindig rejtélyesnek tűnt fel előttem: valami megoldhatatlan végzet felé siető, qualifikálhatatlan jellegű misztériumnak. Ez a színjáték hol burleszk volt, hol érzelmes pásztorjáték, hol nagyszavú melodráma. Befejezésében sohsem bíztam. Már gyerekkoromat is beárnyékolta a „lehetetlenség és valótlanság” érzete, az a sejtelem, hogy hirtelen megváltozik minden, s beleömlik egy tragikus feloldásba, amely sohsem lehet megoldás.
Regényemben a történet maga, mint minden valódi történés, sokkalta régibb a szereplőknél. Bővizű folyamat: amelyben a szereplők nem hősök, de tehetetlenül sodródó halacskák.
Ez a történet 70 évét öleli fel a magyar fejlődésnek, amelynek folyamán a magyar középosztály megkísérli átalakítani, át-teremteni az ősi formákba zsibbadt, úgyszólván középkori magyar feudális világot: európai, nyugati ízű demokratikus és „modern” országgá. Ez a folyamat azzal is bonyolultabb, hogy a demokrácia eszméje tőle alapjában idegen, egyre változó eszmékhez, szimbólumokhoz kapcsolódik. A kis ország tehetetlenül vergődik a német és szláv tenger összecsapásai között. A demokratikus ideál hol a nemzeti függetlenség, hol a keleti öntudat, hol a nyugati erők felé sodródás eseményéhez kötődik. Van úgy is, hogy a kisnemesség érvényesülésével azonosul – minden alsóbb osztály kizárásával – a Habsburg-párti főnemesek ellen. Ez a különös, tisztázatlan helyzet ezer csoportra szakadást szül – néha viszont váratlan összefogások forrása, mint amilyen a század eleji rövidéletű irodalmi, művészi és politikai nyugatos „treuga dei” volt. Sajátos színezetet ád az is a magyar fejlődésnek, hogy az az ország amelynek tulajdonképpen alig volt városi kultúrája és tulajdonképpeni polgári osztálya: a feudális tradíciókkal szaturált birtokos kisnemességből és az 1848-as harcok alatt felszabadult zsidóságból alkotott egy többé-kevésbé heterogén összetételű mondvacsinált középosztályt. Ennek a középosztálynak elemei, bár nem állhattak volna fenn egymás nélkül, sohsem olvadtak valóban eggyé. A német és szláv tenger közepette, két keleti faj, a keleti sztyeppékből beáradt magyar és a már részben velük együtt bevándorolt, s továbbra is egyre beszivárgó sémi zsidóság – külső ellenséges behatásoktól fenyegetve – belülről állandó kölcsönös gyanakvástól és gyűlölködéstől marcangoltan együtt kísérlették meg a gigászi művet: meg akarták alkotni a nemlétező magyar polgári osztályt, és meg akarták teremteni a külső erőktől gúzsba kötött magyar hazában a független modern Magyarországot.
Ebben a harcban, a dédapák árnyékában felnövekvő unokák mintegy legendásnak érezték a hatvanas évek óta megtett utat, és félistenek lehelletének fújdogálását érezték a falusi port keverő szélben. Elevenül élt bennük a szülői elbeszélésekből feléjük szálló múlt, az a múlt, amely talán sohasem volt igaz, csak a legendában. S mivel a múlt legenda volt: ki-ki kénye-kedve, érdeke, álmai szerint magyarázta az értelmét, és alkotgatta saját képére a jövő alakját. Ez a világ tele volt szőve mese-elemekkel, színes és szép volt, mély jelentőségű és bohókás, kegyetlen és kegyeket osztó – akár a népmese.
Lesznai a kertjében
E sorok írójának sorsa családi kapcsolatok és véletlenek sora révén úgy alakult, hogy ideig-óráig és bizonyos mértékben megosztotta minden magyar osztály életét. Át is élt vagy három kerek századot: azoktól a napoktól fogva, amikor a falusi parasztok ruhája szegélyét igyekezték megérinteni ajkukkal, addig a napig, míg ugyanannak az utcának a parasztsága nem viszonozta többé az ő köszöntését. Parasztok és arisztokraták, szláv földmívesek, magyar kisnemesek, a kaftános ortodox falusi boltos, a katolikus plébános, a főispán, a falusi nótárius, a kisvárosi ügyvéd és orvos, a budapesti asszimilált zsidó szabadgondolkodó intellektuelek körében élt – ismerte családi otthonukat. – Nem mint idegen, de nem is mint teljesen azonos hozzátartozó élt közöttük. Élete indákkal fogta be az egész magyar társadalmat anélkül, hogy bárhol is végső, egyetlen gyökeret bocsáthatott volna a talajba. Talán ez a gyökér utáni honvágy fűzte legszorosabban a magyar társadalmi csoportok összességéhez. Viszont ez adta meg azt a distancia-érzést is, amely mindenek felett nézővé avatta a komplex színjáték keretében. Így hát valamiképpen benne játszódott le a bonyolult magyar sors teljessége, hanem egyszersmind megőrizte objektivitását is – egy bizonyos mértékig.
A regény sohsem lehet merőben az átéltek hű visszaadása. Bár írásom tele van autobiografikus elemekkel, mégsem életrajz, még kevésbé történelmi kép. A történelmi és politikai háttér csak annyiban jut szóhoz ebben a regényben, amennyiben apró kristályokra törve jelenik meg az egyéni sorsok alakjában. Leggyakrabban tehát, hogy úgy mondjam: álnéven, felismerhetetlenül és félremagyarázottan. Az egyén érdekli elsősorban az írót, az általános emberi, az „osztályadottság” köntösében. A kompozíciós szándékom is az volt, hogy számtalan kis egyéni sorstörmelékét az idő – ez a minden regények főszereplője – rója össze egységes mozaikképpé. Egyes epizódok soká, látszólag indokolatlanul szövődnek a szövegbe, míg végül – legalábbis úgy remélem – igaz helyükre és jelentőségre lelnek a megoldásban. Az események nagy véres fonala gyakran rejtett. Míg fontos történések nyomtalanul sikkadnak el: apró halk mozzanatok válnak sorsot alakító elemekké. A falevelek elsárgulása végzetes befolyást gyakorol egyik főszereplő jellemének, sorsának kialakulására: megsejteti vele a változás végzetes erejét. Az arányok eltorzulnak.
A jellemeket valami fátumszerű bábszerűség karakterizálja. Hiszen mindannyian, a vezetőktől kezdve az elmaradt napszámosig félreismerik, azaz nem is sejtik a tragédiát, amelyben szerepelnek. Hiszen a magyar Sorsot nem odahaza, de külföldön, Nyugaton és Keleten idegenek, németek és szlávok ácsolják. A gazdasági problémákat Ausztriában, a zsidók sorsát Németországban, a birtokos osztály és a munkások sorsát a frontokon fogják megoldani.
Ki-ki játssza tehát a saját szerepét, s nem eszmél rá, hogy mások ráncigálják a bábok zsinegeit.Apró, lokális díszlet, egy falu utcája, egy tatarozásra szorult kastély, egy pesti kávéház – ez annyi, amit meglátnak a nagyvilágból. A kivételek kevesen vannak – magánosak és Kasszandra-sorsra jutnak. Az osztálykeretek majdnem feudálisan érintetlenek, s hatalmasan rányomják bélyegüket az egyénre. Az osztálytradíció oly mély gyökerű, hogy az egyéni jellem eltörülhetetlen sajátságává válik – lehetetlen lehántani. Minden ember így – akarva, akaratlanul, szimbolizmus szándéka nélkül – (ezt hangoztatnom fontos, mert nem akartam szimbólumokkal élni) egy típus képviselőjévé válik. Talán ezzel jár az is, hogy minimumra szorítom, feleslegesnek tartom a szereplők és tájak körülményes leírását. Magától kell értődnie a külső és belső történésből. Mellőzöm az író beleszólását: szeretném, hogy az értelmet is az belső és külső történés váltsa szemlélhető valósággá. Egy olyan világban, ahol idegen erők ráncigálják a bábokat – a legvalószínűtlenebb cselekedetek és fantáziák is helyénvalók. A bábok mozdulatai groteszkségük által válnak egyértelművé. Természetesen a jó és rossz fogalma is átértékelődik a bábok típusa és miliője szerint.
A „változás” fenyegetően lappang az egész történés felett, mint fekete viharfelhő ott lappang a legkékebb ég peremén is. Minden öröknek látszik – és el fog töröltetni – minden másképp jövend el, mint ahogy sejtjük. S a nagy Armageddonnak során azok törnek össze, akiknek tömör és kialakult a formájuk. Mert a formának csak két lehetősége van: az Öröklét – és a megsemmisülés. De az élet szívós és alattomosan teherbíró: így a formátlanok, az alkalmazkodóan mimikri-képesek, a jelleg- és gerincnélküliek maradnak meg az összeomlásban. Nem elítélés, de meglátás, ha azt mondom, hogy elsősorban a gerinctelenek siklanak át sértetlenül az alaktalan káoszba. Ők a bujkálni teremtett, földalatti talajvizek, az oszlás által szaporodó egysejtűek, a jövő nyersanyaga.
Szemben a formát képviselő férfielemmel – a nő alkalmazkodóbb. Átvészeli a sorsot, mert sorstalanabb a férfinál. Ezért éli túl a nő a keretek összeomlását inkább, mint férfitársai a regényemben. Hiszen úgysem ott van, ahol áll – de mindig egy ölelésnyire a jövőbe hajlón. S az asszonynál tán még erősebb a művész, aki levetkőzi sorsát, és mint kontemplatív szem lebeg az események felett. Átvészeli azt a válságot, amelyben a hős és a harcos, a gyengéd és a kegyetlen elpusztulnak.
Alakilag a regény három fő részre oszlik. Első rövid bevezető része a dédapák, az 1860-as évek világáról szól. Ezt az utódok mítoszlátó színeiben ábrázolom – úgy, ahogy mi láttuk. Mítosznak is neveztem el ezt az első részt. Misszió, elhivatás a második rész neve – kissé ironikus alhanggal. Ez a múlt század végi és század eleji generációknak története, akik abban az illúzióban élnek, hogy biztos talajt taposnak és biztos kézzel viszik a jövőbe apáik munkájának gyümölcsét. A harmadik rész címe: Valóság – mely ebben az esetben egyértelmű az összeomlással. Ez az összeomlás a természeti katasztrófa erejével és váratlan sebességével következik be. Nem hagy maga után semmit, csak kopár szakadékot. Mégis úgy érzi az író, hogy az élet ereje törhetetlen, és feltámadást vár a jövőben. A formáló erők új világot fognak teremteni az egysejtűekkel benépesített káoszból.
Minden regénynek illik, hogy hőssel vagy hősökkel dicsekedjék – központi történet is kell, hogy egybefűzze az epizódokat. Egy apáitól elrugaszkodott, álmodozó dzsentri fiú és egy lány, aki egy asszimilált zsidó család sarja, találkoznak az én regényemben. Vonzódáson, ölelésen és összeütközésen keresztül példázzák a magyar középosztály sorsát. Kívánják és gyűlölik, befolyásolják és alakítják egymást. Sorsuk az „utolsó órában” fonódik egybe, amikor már remeg alattuk a föld. Amikor összekerülnek, már átalakultak a hosszú együttélésben a „polgári osztály” elemei: a dzsentri átalakulásra, a zsidó eredetű család a tradíciók fenntartására vágyik. A dzsentri fiú eltaszítja magától a hagyományos értékeket, a zsidó család átvette a kaszinóbecsület és a régi értelemben vett „hazaszeretet” vallását, az összes dzsentri álmokkal együtt. A „hősnő” szerepe csak az, hogy összeköti a két földbirtokos család és az általuk birtokolt két falu történetét.
Regényemnek háromnegyed részét megírtam.Mivel azonban évekig hevert fiókokban, alapos revízióra és átdolgozásra szorul.A befejezés él bennem – de nincs megírva. Ez a munka egy vagy másfél évet venne igénybe, ha legalább fél napokat szabadíthatnék fel az írásra. A regény terjedelme körülbelül… Az a szándékom, hogy külön megjelentethető két kötetre osszam.
Nem határoztam még el, hogy milyen címet adnék írásomnak. Ha általános hátterére gondolok, és ha ez a cím nem emlékeztet túl nagy igényűen Tolsztoj remekművére, talán a „From Peace to War” címre esnék a választásom. De ha az egyéni lírai elemet veszem tekintetbe: „The Leafs Turn Yellow” cím felelne meg leginkább ízlésemnek. Hiszen ez a semmis, örökkön ismétlődő látomás bélyegezte meg hősnőm életét egy, a jövőbe látó félelemmel.
