Szerbia évek óta az Európai Unióba törekszik. Ez a folyamat meglehetősen lassan halad, jó esetben talán 2020-ra várható Belgrád uniós integrációja. A Mihailovic-ügy is azonban arra utal, hogy még számos akadály tornyosulhat a szerbek uniós csatlakozása előtt. Horvátország szerint ugyanis a csetnikvezér rehabilitálásával maguk a bírák akadályozzák meg, hogy az ország az európai család részévé váljon.
A Legfelsőbb Bíróság (Szerbiában Felső Bíróságnak nevezik) ítészei arra a következtetésre jutottak, nem bizonyított tény, hogy Mihajlovic háborús bűnös lett volna, ráadásul az akkori döntnökök az ítéletet politikai nyomásra hozták meg, nem biztosították az eljárás pártatlan lebonyolítását. A Legfelsőbb Bíróság döntése jogerős, vagyis senki sem támadhatja meg.
Vojislav Seselj, az ultranacionalista Szerb Radikális Párt (SRS) vezetője üdvözölte a döntést, szerinte Mihajlovic „hősiesen harcolt” a második világháborúban. A szerb kormányból Ivica Dacic külügyminiszter, a szerb szocialisták elnöke bírálta a leghevesebben az ítéletet, aki úgy vélte, a döntés szégyen Szerbiára nézve. Közvetve elhatárolódott az ítélettől Aleksandar Vucic miniszterelnök is, aki szerint a jövővel kell foglalkozni, s nem a múlttal.
Egyben úgy vélte, a döntés után nemzeti egységre lenne szükség. Vesna Pusic horvát külügyminiszter szerint az ítéletnek következményei lesznek az egész régióra nézve, ám Zágráb emiatt nem tiltakozik Belgrádnál. A szerb internetes hozzászólások is azt bizonyítják, rendkívüli módon megosztott a döntés kapcsán a szerb társadalom.
A történészek is megosztottak
Miért vált ki ma is ilyen erős érzelmeket Mihailovic személye? Háborús bűnös volt-e vagy sem? A történészek sem jutottak egységes álláspontra. Mihailovic mai megítélését ugyanakkor egy sor körülmény befolyásolja. Azok, akik Szerbiát a partizán hagyományok követőjének tartják, egyértelműen háborús bűnösnek tekintik. Azok viszont, akik álma a nagy szerb állam megteremtése, közéjük tartozik Seselj is, nemzeti hősnek tartják.
Mindenfajta messzemenő történelmi következtetés levonása nélkül tekintsük át Mihailovic életének legfőbb szakaszait. Dragoljub, „Draza” Mihailovic 1893. április 26-án született Ivanjicában. Miután mindkét nagybátyja tiszt volt, magától értetődőnek tűnt számára, hogy bevonul a hadseregbe. Kadétként részt vett a balkáni háborúkban.
Az első világháborút követően Mihailovic a frissen megalakult Szlovén-Horvát-Szerb Állam elitalakulata, a királyi gárda tagja lett, ám egy incidens majdnem teljes karrierjét derékba törte. Történt ugyanis, hogy 1919 szilveszter éjszakáján egyik társa a bolsevik forradalmat üdvözölte. Mihailovic erre kibiztosította fegyverét, s azt kiáltotta: „Majd meglátjuk, ki a jobb szerb nálam!” 15 napos börtönbüntetésre ítélték. 1920-ban feleségül vette Jelica Lazarevicet, négy gyermekük született, közülük Gordana élt a legtovább: 2014 februárjában, 86 évesen halt meg Belgrádban.
Mihailovic 1926-ban a hadtudományok doktora lett. Ekkoriban a királyság a legjobbnak tartott katonákat Franciaországba küldte tanulni, rá is ez a sors várt: posztgraduális képzését Párizsban végezte.
Folyamatosan került egyre feljebb a katonai ranglétrán. 1926 márciusában Belgrádban az úgynevezett dunai divízió parancsnokhelyettesévé nevezték ki. A harmincas években aztán inkább diplomáciai feladatokat látott el: 1935-ben Bulgáriában, majd Csehszlovákiában szolgált. Prágában nem foglalkozott politikával, elsősorban hadi felszerelések beszerzését bízták rá.
Hadsereg nemzetiségi alapon
1937-ben Ljubljanába, majd 1938-ban a szintén Szlovénia területén található Celjébe került. Itt tervet kovácsolt a jugoszláv hadsereg újjászervezésére. Úgy vélte, nemzetiségi alapon kell megszervezni az egyes hadtesteket, s önálló divíziója lehet a szerbeknek, a horvátoknak és a szlovéneknek. Meglátása szerint a nemzetiségi szempontból homogén haderő hatékonyabb a vegyesnél. Elképzeléseit annyira nem díjazták feljebbvalói, hogy a tervek 1939. november 1-jén történt elutasítását követően 30 napos szabadságvesztéssel sújtották.
1940-ben rövid ljubljanai kitérő után visszatért Belgrádba, a katonai akadémiára, ahol Hitler-ellenes kijelentésekkel vétette észre magát. Amikor ebbéli véleményének egy a belgrádi brit nagykövetségen tartott fogadáson is hangot adott, az akkori német nagykövet a szerb külügyminiszternek, Aleksandar Cincar-Markovicnak küldött tiltakozó jegyzékben fejezte ki nemtetszését. Mihailovicot ezért ismét 30 napos elzárással sújtották.
A világháborúban
Életének legérdekesebb időszaka második világháborúbeli szerepvállalása. Azután, hogy a németek, a magyarokkal, az olaszokkal és a bolgárokkal 1941 áprilisában megtámadták Jugoszláviát, Szlavóniába került, s ő rendelte el a brckói híd felrobbantását, hogy megakadályozza a németek további gyors előretörését. Áprilisban azonban, a gyorshadtest parancsnokaként, a horvát usztasák ellen is harcolt Derventában és Bosanski Brodban.
E két település is csatlakozni kívánt az usztasák által létrehozott, s Hitler által támogatott Független Horvát Államhoz (NDH). Bár a királyi haderő esélye a győzelemre minimálisra csökkent, Mihailovic nem volt hajlandó megadni magát egységével, s inkább a közeli erdőbe vonult. Csapatát átnevezte „hegyi hadtestnek”, társaival a kelet-boszniai hegyekbe vonultak.
1941. május 11-én néhány másik tiszttel Ravna Gorában megalapította a jugoszláv hadsereg csetnik részlegét, s Mihailovic meg akarta szervezni a német-olasz megszállókkal, illetve az usztasákkal szembeni ellenállást. Csetnik – paramilitáris - csoport egyébként már ez előtt is létezett, annak vezetője, Kosta Pecanac azonban nem értett egyet Mihailovic álláspontjával. Az év folyamán egyre több tiszt csatlakozott Mihailovic mozgalmához. Utóbbi legfőbb célja ugyanakkor az volt, hogy megszerezze a britek támogatását, ami kezdetben sikerült is. 1941 szeptemberében lépett kapcsolatba velük.
Közben azonban a Szovjetunióhoz hű Jugoszláv Kommunista Párt is akcióba lépett, s 1941 júliusában harcra szólított a megszállók ellen. Augusztus végén a csetnikek és a partizánok még együttműködtek egymással. Szeptember 19-én Mihailovic és Tito találkoztak is, hogy a további kooperációról tárgyaljanak, de a megbeszélések kudarcba fulladtak. Tito kezdettől fogva nem bízott Mihailovicban, s attól tartott, amúgy távolról sem megalapozatlanul, hogy a csetnikek az első adandó alkalmat kihasználva támadást intéznek ellenük.
Mihailovic ugyanis arra törekedett, hogy megakadályozza: Tito váljon az ellenállás vezető személyiségévé. Az már kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb szakításra kerül sor közöttük, hiszen teljesen mást akartak. Mihailovic a királyságot akarta helyreállítani, amelynek keretein belül létrejöhet Nagy-Szerbia. Októberben ismét összeült egymással Tito és Mihajlovic, de csak jelentéktelen kérdésekben sikerült dűlőre jutniuk.