Lengyelország vasárnap nekifutott az elnökválasztásnak. A „varsói gyors” előbb-utóbb befut Budapestre is, a változások iránya gyakran hasonló.
Sajnos nem meglepetés, hogy ott a baloldal labdába sem rúgott, de az igen, hogy mintha a pályáról is leszorult volna. Már korábban kiütötte magát a korrupciós gyanúkkal, a pártszakadással, de leginkább azzal, hogy nem volt képes tartalommal megtölteni baloldaliságát. Most alig több, mint két százalékot értek el.
Nem volna nagy szellemi mutatvány a kínálkozó analógiákon siránkozni. A magyar baloldal azért minden baja ellenére ma is tízszer erősebb a lengyelnél. Nyugalomra még sincs ok. Ami Lengyelországban már tény, az nálunk is veszély: a váltógazdaság a jobboldali térfélen zajlik. Csakhogy ott nem egy lengyel Fidesz és egy lengyel Jobbik viaskodik. A jelenleg kormányzó Polgári Platform nem azonos a nálunk kormányzó jobboldallal. Van mit a szemére vetni, de demokrata és európai karakterét nem lehet megkérdőjelezni. A radikális populista Jog és Igazság Pártja, a Kaczynski-féle társaság sem a Jobbik hasonmása, sokkal inkább a Fideszé. Lelkesebb hívei nem véletlenül csatlakoztak a békemenetekhez – mindaddig, amíg az egyoldalú orosz-barátsággal nem sikerült őket is elvadítani. Ami sok, az nekik is sok.
Az első fordulóban a Kaczynski-párt jelöltje pár százalékkal megelőzte a biztos befutónak tekintett jelenlegi polgári platformos elnököt. Utóbbi megnyerheti ugyan a második fordulót, de sorsa a harmadik helyezett híveinek kezében van, azon múlik, ők hova szavaznak. Mert az első forduló után a legtöbb gratulációt és ünneplést nem a továbbjutók kapták, hanem a kieső harmadik. Egy 52 éves, volt rockzenész. Rá szavazott a választók több, mint 20 százaléka, minden ötödik ember. A harmincon aluli korosztályban egyenesen tarolt. Ott ő az abszolút győztes, kétszer annyi voksot kapott, mint a populista párt favoritja és háromszor annyit, mint Komorowski, a mérsékelt polgári elnök. Pedig politikával korábban nem foglalkozott, csak négy hónapja jelentette be indulását, és nem is kampányolta halálra magát. Ha valaki, hát ő ül a felénk robogó varsói gyorson. A nem-politikus, akinek éppen az az előnye, hogy nem politikus. A közéleti múlt nélküli ember, akinek éppen az az előnye, hogy nincs múltja. Nem lehet elhelyezni a pártok koordináta-rendszerében, és éppen az az előnye, hogy rendszeren kívüli. Ami a varsói gyorson felénk jön, az az eddigi politika és az eddigi politikai elit tagadása.
A zenész Pawel Kukiz nézeteiről nem sokat tudni. Lehet, hogy kitűnő ember, lehet, hogy nem. A választói sem tudták. A többiről tudták, hogy kicsoda-micsoda és ez volt a baj. A régi nem kellett. Kukiz programját egyetlen nagy NEM tartotta össze, nem a létező rendszerre. „Harcba szállok a rendszer ellen” – mondta. „Az országunk jelenleg politikai klánok kezében van. Az emberek nem szavazhatnak állampolgárokra, kizárólag politikai pártok között választhatnak.”. Kellő sokértelműséggel magáról csak annyit mondott: „baloldali szívvel megáldott jobboldali politikus vagyok”. De hívei nem sokat bíbelődtek a rejtélyes mondat boncolgatásával. Elég volt nekik, hogy választottjuk szemben áll a pártokkal, szemben áll a rendszerrel. Ami pedig Lengyelországban a mienknél jóval elviselhetőbb. De a bérek a magyarhoz hasonlóan valahol az uniós rangsor legalján csúszkálnak, következésképpen a társadalmi különbségek nagyok, és ott is sok fiatal keresi boldogulását külföldön. Nem véletlenül jellemezték így az elemzők Kukiz tipikus szavazóját: „fiatal, képzett és dühös”.
Nem is nagyon kell várnunk a varsói vonatfüttyre: ez a helyzet már nálunk is előállt. Sőt, itt a baj még nagyobb. A politikából való kiábrándulás, az intézmények szétverése, a programok eljelentéktelenítése élére korábban maga a Fidesz állt, erre építette 2010-es elsöprő győzelmét. Most a bűne saját fejére hull vissza. A „forradalmár” szerepét a Jobbik elorozta.
Orbán is, Komorowski is ijedten kapkod, kölcsön kérne néhány töltényt a rendszerellenesség fegyveréből. A lengyel elnök népszavazást ígért a pártok költségvetési finanszírozásának teljes megszüntetéséről, a választási rendszer gyökeres változtatásáról. Orbán legutóbbi beszédében „mozgalmi” kormányzást ígért, miután egyszer már visszaszívta, most ismét forradalomnak nevezte 2010-es győzelmüket. Újra érzelmekkel operálna: gyújtogat és bujtogat halálbüntetésre, idegengyűlöletre. Hallja a varsói vonatfüttyöt, nem vitás.
Talán nekünk is kellene. Hiszen a baloldalon a legnagyobb deficit éppen a magával ragadó érzelmekben és az új emberekben mutatkozik. Még van némi időnk megtalálni a friss mondandókat, az új, nem a párthierarchiából jövő embereket, a politikai bürokrácia lekerekített, unalmas világából kilépve elindítani a közéleti mozgalmak eleven folyamát vagy azokhoz csatlakozni. Nem a demokratikus intézmények helyett, hanem azokat élettel töltve meg. Mert nem szeretnék olyan gyorsvonatra szállni, ahova a mozdonyvezetőt az indulatok vak véletlenje ültette, és nem tudni, merre megy a szerelvény. Ehhez kicsit sokan ülünk rajta.
