Becsületszavamra nem szeretnék gazdag lenni. Mert ha én gazdag volnék, egészen biztosan sokkal boldogtalanabb lennénk, mint így, hétköznapi „nyuggerként”. Vannak gazdag ismerőseim, akadnak közöttük kőgazdagok is, meg csak nagyon gazdagok, de mindegyiknek megkeseríti az életét a pénz. Vagy ő beteg, vagy más a családban, a gyerekkel történik tragédia, vagy csak egyszerűen azon kell álmatlan éjszakákon rágnia a párnája csücskét, nem kap-e másnap reggel ajánlott levelet, készüljön egy adóvizsgálatra.
Én nyugodtan alszom. Senki nem irigykedik rám (legalábbis tudtommal), nem súgnak össze a hátam mögött, hogy ez is összelopta a házát, autóját, barátnőjét, tudom is mijét. És arra sem kell számítanom, hogy a pénzem miatt össze fogok veszni az ifjúkori barátaimmal. Mert tessék csak belekukkantani a lapokba, azon csámcsog fél Magyarország, hogyan alázza egymást a két egykori kollégiumi szobatárs. Pedig néhány éve, egy csendes szobában, talán titokban vérszerződést is kötöttek, hogyan teszik egymást gazdaggá. Mélyen egymás szemébe nézve megállapodtak: öreg, tied a politikai pálya, az enyém a gazdaság. Picsi-pacsi.
A többit tudjuk. Azt is tudjuk, hogy van akkora vagyon, ami már a régi barátnál is kiveri a biztosítékot. Mert lehet nagyot futni a parlamenti pályán, de amíg emez nyugodtan tömheti a zsebeit, amannak illik látszólag szerénynek maradnia. „Ne mi nyerjük a legtöbbet”. Elég, ha az asszony, a közeli barát vagy éppen az ifjú vej bankszámlája, vagyonkája hízik. És ha kicsit több kellene?
Akkor síkossá válik a pálya. Baromi nagyot lehet seggelni, aztán egyszer majd nyugtalan éjszakákon izzadtan forgolódni...
