Egy erősen és egy szélsőségesen jobboldali tömörülés (a Fidesz és a Jobbik) Magyarország két legerősebb politikai pártja, ezért tartom a Jobbik tapolcai győzelmét riasztó jelzésnek. Azt jelentheti, hogy társadalmunk jelentős része az eddiginél is jobban eltávolodik a demokratikus gondolkodástól, a nyugati civilizáció értékrendjétől. Pedig már most is távol vagyunk tőle! Orbán mára beváltotta, amit 2009-ben a kötcsei beszédében ígért: „fajankók találmányának” nyilvánította az értékrendre alapuló demokratikus társadalmi rend garanciáját, a súlyok és ellensúlyok elvét, leépítette a jogállamot, államosította a közszolgálati médiát, kormányfüggővé tette az oktatást, egymás ellenségévé változtatta az egyes társadalmi rétegeket és a politikai élet résztvevőit. A Le Monde hat évvel ezelőtt, a kötcsei kormányprogram nyilvánosságra kerülése után írta: „Orbán demokratikus módszerekkel vezeti be a diktatúrát.” Mára a mondatot múlt időbe tehetjük.
Herz úr nem érti
A miniszterelnök lerakta a puha diktatúra alapjait, amelyeket igényeinek megfelelően szigoríthat. Ezt teszi most a faj-, és idegengyűlöletre uszító „nemzeti konzultációnak” nevezett, a legaljasabb emberi ösztönökre játszó kérdőívével, és a halálos ítélet újbóli bevezetését kilátásba helyező felvetésével. Mintha a dohányboltok "lefüggönyzésével" nem ő teremtett volna kedvező körülményeket az eladók meggyilkolására.
A tapolcai választás kimenetele normális körülmények között, még idehaza sem okozott volna nagy feltűnést, most mégis európai visszhangot keltett. Az történt, hogy egy NATO és EU tagállamban olyan párt nyert egyéni parlamenti mandátumot, amely nyíltan Európa ellenes, fajgyűlölő, antiszemita, nacionalista, a nyugati demokráciák helyett Putyin Oroszországa felé orientálódik. Ettől kezdve Tapolca a Jobbik topográfiai terjeszkedését is jelenti. Korábban a szegényebbnek számító Kelet-Magyarországon volt erős, most a Dunántúlon is megvetette lábát. Ezért, és a halálos ítélet újbóli bevezetésének kilátásba helyezése miatt, az Orbán kormány tekintélye Nyugaton eddigi mélypontjára süllyedt.
De a bírálatok most új elemet is tartalmaznak: felmerül a "nép", a választók felelősségének kérdése is. És nemcsak az újságokban, TV műsorok szintjén, hanem az egyszerű nyugati adófizetők körében is. A problémával én a müncheni hentesemnél szembesültem. Herz úr, akit negyven éve ismerek, és tudja, hogy magyar származású vagyok, azt kérdezte Tapolca után: „Hogy van ez Kasza úr, maga mindig azt mondja, hogy azért, ami Magyarországon történik, az Orbán kormány a felelős. Na de valaki megválasztotta ezt a kormányt, már másodszor is, kétharmaddal. És most ezt a szélsőséges pártot is erősítik egy demokratikus választáson? Megmondom őszintén, én is aláírtam azt a képviselőnkhöz intézett beadvány, hogy az én adómból ne támogassák tovább a magyarokat” – mondta Herz úr, a müncheni hentes.
Herz úr sajnos nincs egyedül. A tapolcai választások után, amikor egy radikális párt jobbról előzte meg a demokratikus Európa szemében amúgy is képviselhetetlen jobboldali elveket valló Orbán kormányt, itthon is, és nyugaton is egyre többen vetik fel a nép, a választók felelősségének kérdését. Háttérbe szorul a „mindenért Orbán a felelős” állítás.
Valljuk be, nem a teljes igazságot hirdeti évek óta a demokratikus ellenzék és sajtója – köztük persze én is –, hogy a nyugati kormányok és közvélemény bírálata nem a magyar népnek, hanem a kormánynak szól. Tudtuk, legalábbis én tudtam, hogy nem csak annak. Külföldön gyakran találkoztam kollégák, barátok, ismerősök kérdésével: ha a magyar nép annyira nem ért egyet Orbán politikájával, akkor miért adja rá szavazatát? A szavazófülkében mindenki egyedül van. Odateszi a jelet, ahova lelkiismerete diktálja – mondták.
Az okokat, a miérteket "gombnyomásra" soroljuk: az új, egyoldalúan a Fidesznek kedvező választási rendszer, a választókerületek átírása tette lehetővé, hogy a leadott szavazatok negyven százalékával is kétharmados többséget szerezhessen a parlamentben. További ok az ellenzék bénasága, megosztottsága, hogy képtelen volt – akár pártokon kívüli – össztársadalmi elfogatottságra számítható közös jelöltet állítani. Ok még az ellenzéket megosztó, a Fidesz által támogatott kamupártok indítása, végül az egész országot egyedül lefedő állami média egyoldalú, kormánypárti propagandája. Soroljam még?
Leváltani a népet?
Szóval tudunk elég okot a csúfos eredményre. Csak egy dologról, a saját felelősségünkről nem beszélünk: a választók felelősségéről. Arról hogy a legutóbbi parlamenti választásokon a szavazásra jogosultak egyharmada - most Tapolcán hatvan százaléka - nem ment el szavazni. Otthon maradt. Pedig tudták, tudniuk kellett, hiszen a még független média hetek óta hangsúlyozta, hogy a Fidesz kétharmados parlamenti többségének megdöntése érdekében mennyire fontosak a mostani pótválasztások Veszprémben, Újpesten, Tapolcán.
A választási részvétel mégis csak 40 százalék körül mozgott, vagyis a jogosultak 60 százaléka fütyült rá. A jelenség persze nem új. Az ország, a nép, a következő generációk sorsáról döntő népszavazásokon (EU, NATO tagság) is csak 50 százalék alatti volt a részvétel. Kivétel: 2008-ban, amikor a vizitdíj, a tandíj, a kórházi napidíj eltörlése volt a kérdés. Akkor 82 százalék megtalálta az urnákat, mert saját pillanatnyi érdekekről volt szó. Nem gondolom, hogy különösebben büszkék lehetünk viselkedésünkre.
Ahhoz, hogy most kezdik felemlegetni – itthon is, Nyugaton is – a választók felelősségét, hozzájárultak az utóbbi évek görögországi eseményei. A katonai diktatúra bukása, 1974 után két évtizeden át a görögök is szabadon választották kormányaikat. Az, hogy ezek csaltak, loptak, és a tönk szélére juttatták az országot, az egy dolog, egy másik az, hogy a nép demokratikus választásokon, többször is, sorozatban, ilyeneket juttatott hatalomra. A választási részvétel 40-50 százalékos volt, ami azt jelenti, hogy a görög választásra jogosultak felét nem érdekelte nemzete sorsa. Így jogosnak tűnik az óriási kölcsönöket folyósító nyugat országok politikusainak és adófizetőinek ellenvetése, hogy ilyen, vagy olyan formában, a maga szintjén mindenki részese, vagy akár haszonélvezője is volt a korrupt rendszernek. Minimum úgy, mint a görög zöldségesünk Münchenben, aki máig nem talál kivetnivalót abban, hogy a nagypapa halála után még 20 évig felvették a nyugdíját.
Az antik görögöktől tanultuk, hogy a demokrácia népuralmat jelent. Olyan rendszert, amelyben a hatalom a népé. De azt nem tanultuk meg, hogy a hatalom felelősséggel jár. Tudni kell vele élni. Bertold Brecht gúnyos javaslata, hogy „ha a nép viselkedése nem tetszik a kormánynak, egyszerűen oszlassa fel és válasszon helyette újat”, jó bonmot, de elmegy a hatalommal a népre háruló felelősség kérdése mellett. A népet nem lehet „feloszlatni”, de mentesíteni sem szabad a felelősség alól, hogy kit választ. (A németeket máig nyomasztja a tudat, hogy 1933-ban rosszul választott. Az egész világ itta a levét.)
Tudunk rosszul választani
Mi egymásután kétszer választottunk olyan kormányt, amely antidemokratikus programmal indult. Most Tapolcán rátettünk egy lapáttal. Szélsőségesen jobboldali párt képviselője kapta a legtöbb szavazatot. Olyan párté, amely nyíltan antiszemita, a parlament zsidó származású tagjainak számbavételét javasolja (Guardian: következő lépés a sárga csillag viselésének kötelezővé tétele lesz.); idegen-, és fajgyűlölő; támogatja a halálos ítélet újbóli bevezetését; népszavazást javasol az EU és NATO tagságról. Ez persze nem azt jelenti, hogy a magyar választók ilyenek. De azt igen, hogy jelentős részükből hiányzik a választási jogából következő felelősségtudat. Nem mennek el szavazni, és ezzel lehetővé teszik a demokráciákban páriának tekintett párt győzelmét. Külön téma, hogy ha lenne egy olyan közvélemény-kutatás, ahol mindenki őszintén válaszolna, alighanem többséget kaphatna mind a halálos ítélet bevezetése, mind pedig a menekültellenes megnyilvánulás. Orbán tudja, hogy milyen érzelmekre kell rájátszani.
A felelősségtudat az, amit az elmúlt évtizedek diktatórikus rendszerei gyökeresen kiöltek a magyar társadalomból. Nálunk senki semmiért nem vállal felelősséget. Nincs felelősségre vonás, mert van olyan felsőbb szerv, amelynek haszna van a csalásból, korrupcióból. Lásd Magyar Bálint zseniálisan vérfagyasztó tanulmányköteteit: „Magyar polip I. II.” A maga szintjén mindenki korrupt, mindenki azt lop, amit tud. (Hofi Géza: „A tanító krétát”)
Ennek a mentalitásnak hagyománya van társadalmunkban. Évszázadok óta nem éltünk demokráciában. A magyar királyokat török megszállás, majd a Habsburg-ház, később Horthy, Rákosi és Kádár diktatúrája követte. Megszoktuk, hogy mindig volt valaki, aki meghatározta, mikor, merre, mennyire. Leszoktattak bennünket a gondolkodásról, arról, hogy saját dolgainkban magunk döntsünk, és a döntésünkért felelősséget vállaljunk.
Különös szerepe volt ebben – nem csak a Magyarországon – a kommunista diktatúrának. Ez számolta fel a magántulajdont, az egyéni felelősségvállalási készség alapját. A kommunista diktatúra a magántulajdon államosításával megfosztotta a társadalmat ettől a felelősségtudattól. A „minden a miénk” nemcsak azt jelentette, hogy „semmihez semmi közünk”, hanem azt is, hogy semmiért nem vagyunk felelősek. Ugyanakkor a huszadik század jobboldali diktatúrái (Hitler, Mussolini, Franco, Salazar) minden más borzalmuk ellenére nem nyúltak a magántulajdonhoz. Ha szűk téren is, de meghagyták az egyénben a felsőségtudatot. Szociológusok ezzel is magyarázzák, hogy a jobboldali diktatúrák társadalmai felszabadulásuk után gyorsabban adaptálódtak a saját felelősséget feltételező demokratikus gondolkozáshoz, mint a kommunista diktatúrától szabadult népek.
Diktátorok kultusza
Nálunk Kádár János volt az, aki életforma szintjére emelte a gondolkodásról, felelősségtudatról való leszoktatást. Azt sulykolta az emberek fejébe, hogy sorsotokat, a társadalomét, az országét mi intézzük idefent, mi védünk meg benneteket külső támadásoktól. Sok jel utal arra, hogy a társadalom jelentős része nem csak megszokta, vissza is kívánja ezt a Kádár nevéhez kapcsolt, látszólag kényelmes, gondolkodás-, és felelősségmentes dagonyázást. Mindmáig sokan a „legnagyobb magyarok” közé sorolják Kádárt. Egy 2008-ban végzett felmérés szerint a megkérdezettek 62 százaléka az első négy év kivételével az 1945-1989 közötti időszakot nevezte a „legboldogabbnak a magyarok életében”. De ne felejtsük, arról a Kádár Jánosról van szó, aki 1956-ban nyakunkra hozta a szovjet csapatokat, leverte a forradalmat!
De kultusza van a múlt század egy másik diktátorának, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltóságának is. Budapesten, a Szabadság téri református templomba, vidéken számos városban, faluban szobrot állítottak annak az embernek, aki Hitler szövetségeseként kétszázezer magyar katonát küldött a halálba, és elfogadta a zsidótörvényeket.
Horthy is, Kádár is diktátor volt. Az egyiket a hitleri Németország, a másikat a Szovjetunió támogatta. De ne mutogassunk mindig kifelé, másokra. Választunk mi magunk, magunk közül is, demokratikus körülmények között - akár kétharmaddal is - olyan figurát, aki egy diktátor hajlamaival rendelkezik, és kielégíti a mindentudó vezér utáni igényünket.
