A kormányfő belecsusszant hát Széles Gábor karjaiba, megpihent a megfogyatkozott kormánypárti média egyik utolsónak megmaradt, szélső állásában, megfáradt arccal demonstrálandó, mennyire nincs helye immár korábbi tévéjében, sajtójában. Ami szánalmas önsajnálat: Simicska Lajos felségterületére mostanában kormánytényezőnek nem tanácsos betennie a lábát. Itt a vég! Orbán Viktor az Echo TV kebelére kényszerült, és annak a Bayer Zsoltnak adott szárnyaszegett interjút, aki néhány napja még vezércikkben panaszolta fel az „érted haragszom, nem ellened” felindultságával, hová lett a negyedszázados Fidesz-lélek a politikából. Ez az ős-fideszes bátorság aztán pillanatok alatt felolvadt a miniszterelnök szavait kísérő elmélyült, tegeződőbe váltó bólogatásban, amint pártalapító társának felfestette a világot, amit ő lát. Amelyben ő él, és amelyet látnia kellene az egész nemzetnek, de amelyet az hálátlanul az istennek sem akar meglátni.
Pedig itt 2010 és 2014 között a történelemben ritka győztes forradalom zajlott, amely után a baloldali ellenforradalom kísértetével szemben új, polgári berendezkedést kell megvalósítani. A polgár, a munka, a család, az otthon, a rend és a nemzeti függetlenség eszménye jegyében, amelyért „minden évben teszünk egy lépést előre”. Hagyjuk békén Kádár Jánosnak a világpolitika árnyékában született „nemzeti összekacsintását”. Hogy az oroszok ellenére itt legalább mindenkinek mindig egy kicsit jobb lesz. Hagyjuk az "ebből ennyit lehet kihozni”-konszolidációt, amelyre Orbán annyira képtelen, hogy még a szótól is undorodik, bár ezt inkább uniós kényszerekkel indokolja. Hanem a polgár eszményét már ne keverjük össze ezzel az öt év alatt felbokrosodott, közpénzt-közvért szivornyázó új elittel, a munkát a közmunkával, a családot, az otthont a létbizonytalansággal és kiszolgáltatottsággal, a nemzeti függetlenséget az unió elleni harsány ködszurkálással. Ami így egyben maga a ruhátlan fideszes rend.
A kormányfő két évtizedes rögeszméje a médiakormányzás mindenhatósága („a politika is csak eladandó mosópor”). Most is legfeljebb „tájékozódási zűrzavart” lát, mert mint véli, elveszítették médiájuk egy részét. A „tájékozódási zűrzavar” amúgy a kormányfő fejében sem kicsi. Azt mondja, mindennek az oka, hogy a kormánypárti médiát és a nagybirtokrendszert egyszerre uralók, valamint a kis- és közepes birtokrendszer pártján álló kormány között háború tört ki. Nincs illúziónk Simicska gazdasági birodalmának nagyságáról és érdekeiről. Csakhogy ebben a sértődött rendszerben végképp nem tudjuk hová tenni a kormányfő saját családja, valamint Mészáros Lőrinc, Csányi Sándor, Garancsi István birodalmát, uniós milliárdjait, miközben óvakodva a demagógiától nem szólunk a földpályázatokban kisemmizett kisbirtokosok tömegéről.
De: tényleg „tájékozódási zűrzavar” van itt a fideszes fejekben, ám nem a média, hanem a koncepciótlan kormányzati kapkodás miatt, ami a korántsem csak Simicskára visszavezethető belső ellentétekben felmorzsolódó hatalom láttán tört ki. A kormányfő azonban nem önkritikus alkat, a médiakormányzás rögeszméje is kitart, ez ösztökéli most, hogy arra nógassa mameluk elitjét: a Simicska-űrben hozza már létre az új jobboldali nyilvánosságot, amely egyben tartja majd „a győztesek társadalmi koalícióját”. A kormányfő szétszálazná a Simicskával szembeni személyes viszonyát és az ország dolgait, de nem nagyon sikerül neki. Mert bár „az új jobboldali média létrehozása nem a kormány dolga”, ez a felismerés nem jutott eszébe, amikor évente 80 milliárd közpénzzel felforgatta a teljes elektronikus közmédiát, csakhogy az M1-gyel kiradírozza a Hír TV-t, azért persze, hogy az emberek „mértékadó információhoz” jussanak. (Benne a most bőven mantrázott Bayer-interjúval.) A közpénz eme herdálása sem elég. Habony Árpádról most nem esik szó, de itt van Liszkay (Gábor) „barátunk”, aki lám, megvette a Napi Gazdaságot. Hogy állami hirdetésekkel kibélelt kormánylapot kreáljon belőle. Hogy miből? Talán abból, amit lelépésekor a Magyar Nemzetért kapott – az elátkozott Simicskától -, amely pénz eredetét jobb, ha nem kapargatjuk. A kormányfő látása meglehetősen féloldalas, bár valamit jól érzékel: a hatalom elvesztette a hangot, amelyen beszélni tud az emberekkel. Vagy az emberek unták meg a „mértékadó hírek” és a valóság közötti kormányzati hazugságot.
Látjuk a „polgári forradalomban” megfáradt Orbánt a képernyőn, aki csak akkor ad életjelt magáról, amikor a halálbüntetés napirendje és a „nem kérünk a bevándorlókból” kerül szóba. Enerváltsága akkor feltűnő igazán, ha Lázár János virulens csütörtöki sajtóértekezleteire emlékszünk, amint kioktatja demokráciából a sajtót. A kancellária urának heti karusszelje a kormányfő ötlete volt. A médiakormányzásban egyelőre még főnöke kottáját fújja, igaz már apró improvizációs motívumokkal, és ami a fő - pirospozsgásan. Aztán eszünkbe jut: a kormányfő is úgy látja, gyakrabban miniszterelnök, mint pártelnök, holott nemcsak a kormányt kell(ene) elvezetnie, hanem irányt kellene szabnia a saját politikai közösségének, el kellene végeznie az igazi mozgalmi, közösségi, politikai munkát is. Hogy a „tájékozódási zűrzavart” feloldja.
Sok ez egy embernek. A boldog békeidők tova, a Fideszben sokan sóhajtozva várják az őszt. Valaminek történnie kell, csakhogy a lényeg ne változhasson.
