Buják Attila a KDNP 25 évéről figyelemre méltó tanulmányt írt a 168 óra egyik utóbbi számában. Már korábbi elemzéseiben is foglalkozott ezzel a párttal, jószerivel megalakulása óta kíséri figyelemmel. Nem mondható, hogy érdeklődése a kereszténydemokrácia iránti vonzódásából ered, inkább ezzel ellentétes indíttatású. De becsületére legyen mondva, kritikai megjegyzéseinek tárgyszerűségét ez csak nagy ritkán befolyásolja. S mivel a KDNP jelenlegi állapotában magam sem sok szeretni való találok, sőt, a korábbi működése során sem; beleértve azt az időszakot is – s ez tekinthető önkritikának -, amikor a pártnak én voltam az elnöke.
A kerekasztal „lovagjai”
Buják elemzésének túlnyomórész tárgyilagos megállapításai teszik szükségessé, hogy azokra a momentumokra reflektáljak, amelyekkel nem értek egyet. Kijelenti, hogy Szabad György követte el az "ősbűnt" azzal, hogy a KDNP-ét a Kerekasztal résztvevői közé beengedte. Mint tudjuk, ehhez az asztalhoz számos olyan párt és szervezet is odaülhetett, amelyek a későbbiek során elenyésztek. Ezeknek a formációknak a Kerekasztal tárgyalásokon való részvételét utólagosan lehetne feleslegesnek gondolni, de a KDNP-éjét aligha. Hiszen ennek a pártnak – ugyan csekély, ámde - stabil támogatottsága volt, s ahogy a Buják Attila is írja, ezt a második szabad választásokon – amikor az MDF komoly szavazatvesztést szenvedett – sikerült megőriznie. Ezért aligha tarthatjuk bűnösnek Szabad György vonatkozó döntését. Az esetre azonban Szabad György személye miatt is érdemes kitérnünk. Magam sem értettem mindenben egyet a professzor politikai döntéseivel, azzal különösképpen nem, amikor az MDNP-ét megalakították, de tisztessége tekintetében sohasem voltak kétségeim. Személyisége máig kimagaslik a magyar politikai elitből.
De Buják elemzésének van egy ennél komolyabban kifogásolható hiányossága is, amely a nevemhez kötődő időszakra vonatkozik. Nem pusztán a KDNP – egyébként utóbb sorsdöntőnek mutatkozó korszaka - miatt tartom szükségesnek a pontosítást, hanem a történteknek a mai politikai életünk egészére kiható következményei miatt is. Nevezetesen ez volt az a pillanat, amikor a Fidesz az első lépést megtette a jobboldal bekebelezése felé. A KDNP a maga módján, jól-rosszul, hibákat is számtalanszor elkövetve, megpróbált ennek a törekvésnek ellenállni, amit a hazai sajtó némi kajánsággal nyugtázott, mondván, a "keresztények veszekednek". Nem vették észre, hogy ez az erőnkön felüli küzdelem a Fidesz kíméletlen hatalomra törésével szemben történő ellenállás miatt volt. Akkoriban már minden felmérés a Fidesz küszöbön álló erősödését prognosztizálta, s ez - mai szemmel - jelzés-értékű volt. Ámde a sajtó inkább a KDNP-ből kizárt politikusok sorsával foglalkozott, pedig azok akkor már a párt föláldozása árán saját karrierjük építésén munkálkodtak. Hogy ez hová vezetett, mindannyian tapasztalhatjuk.
Akkortájt tettem azt a kijelentést, hogy a fideszesek dögkeselyűk. Más pártok velük kollaboráló tagjaival szétveretett szervezetek hulláiból akarnak gyarapodni. Pedig akkor még semmi jele nem volt sem a Kisgazdapárt, sem az MDF szétverésének. Kijelentésem miatt még egy humoros újság címlapjára is felkerültem, rajtam röhögött az egész ország. De azt hiszem, ma már egyetlen józanul gondolkodó embernek sem jutna eszébe ezen mosolyogni sem.
Háborúban kívül, belül
Eben az időszakban sem voltunk szerethetők. A kívülállók számára nem volt világos a KDNP erőfeszítéseinek értelme, hiszen mindez egy párt belső ügyének volt tekinthető, s az ilyen torzsalkodás egyetlen szervezet iránt sem kelt rokonszenvet. De az azért meglepő számomra, hogy a Fidesz hatalomgyakorlási módszereinek kiismerését követően sem jut el egyetlen visszatekintő elemzés sem a felismerésig: a KDNP belső küzdelme nemcsak a saját létéért folyt, hanem egy fenyegetően kezdődő folyamat megállítása érdekében is, amely végkifejletében mind a jobboldalt, mind az egész országot "magántulajdonba" vette.
Az meg már valóban az idealisztikus feltételezések világa, hogy ha ezt az erőfeszítésünket idejében és kellőképpen értékelték volna, akkor talán a magyar politikai élet nem ott tartana, ahol most vagyunk.
A Buják Attila elemzésben megemlíti a KDNP-nek a kereszténydemokraták európai szervezetéből (EUCD) történő kizárását is. Ennek oka valójában nem a MIÉP-pel való, konkrét politikai megállapodáshoz ugyan sohasem vezető, ámde kétségtelenül hibás kokettálásom volt, hanem az, hogy az EUCD alelnöke Surján László volt. Az EUCD kifejezetten nyomást gyakorolt ránk, hogy a Fidesz által szorgalmazott úgynevezett Polgári Szövetségbe lépjünk be, s amikor ennek a törekvésüknek ellenálltunk - különféle mondvacsinált okokra hivatkozva - kizártak minket. Aminek a jelentőségét már csak azért sem érdemes túlhangsúlyozni, mert a KDNP ellen folytatott procedúrát követően ez a nemzetközi szervezet rövidesen meg is szűnt.
A pártból kizártak kitartóan és hosszú éveken keresztül szakadatlanul perelték a KDNP-ét, ami nemcsak az addig szilárd választóbázist, hanem a tagságot is elbizonytalanította. Az sem egészen pontos, hogy Buják szerint a "püspökök szomorúan bocsátották el a KDNP-ét", mivel a magam részéről nem is akartam egyetlen egyházzal sem szoros kapcsolatot tartani. A nyugat-európai kereszténydemokráciák nem a püspöki karok leányvállalatai, hanem önállóak és világnézetüket tekintve ökumenikus jellegűek. Ennek tudatában én sohasem számítottam az egyik vagy másik egyház, vagy vallási felekezet gyámkodására, míg Semjén vagy Harrach igencsak szeretett egyházi kapcsolataira hivatkozni párton belüli tekintélyük megszerzése érdekében.
S megint, nem pusztán a múlt tisztázása miatt, mint inkább a jelen gondjaira tekintettel tartom szükségesnek megemlíteni, hogy a Buják Attila által idézett Mráz Ágoston Sámuel megjegyzése, miszerint a Fidesz-KDNP viszonya hasonló a német CDU-CSU kapcsolatához, legalább is félreérthető. A kapcsolat szorossága összehasonlítható ugyan, de még ebben a vonatkozásban is akad egy jókora különbség: a CSU-nak önálló szavazóbázisa van, azaz, ebben az esetben a folyamatosan ismétlődő koalíciós partnerség nem jelenti azt, hogy a kisebbik résztvevő felszívódik a nagyobb pártba, ahogy ez a KDNP esetében tapasztalható. Olyannyira nem, hogy még az is előfordult, hogy a CSU adta – például Stoiber esetében – a közös kancellárjelöltet.
Másrészt a CDU-CSU koalíció szorossága nem jelent kizárólagosságot. Ez a keresztény-keresztyény szellemiségű koalíció története folyamán alkalmasint tudott együtt kormányozni a szociáldemokratákkal is, mert Németországban – ahogy más nyugati demokráciákban is - ismeretlen az a politikai magatartás, amely a másik oldalhoz tartozók megsemmisítésére törekedve nemzetárulónak bélyegzi az ellenzékét, ahogy azt a Fidesz teszi. (A megbélyegzésekkel amúgy is vigyázni kell, és ezt Buják Attilának is kellő tisztelettel javaslom, nemcsak a személyemet érintő jelzői miatt mondom ezt, inkább azért, hogy egy rossz hagyomány folytatódását megállíthassuk.)
A farkas és a pásztor
Sajnálatos, hogy a hibáktól sem mentes Antall-korszak - azóta már beismerten túlzott - kritikái megszülettek. És tegyük hozzá, valójában a kezdet-kezdetétől az egész jobboldalt némelyek igyekeztek szélsőséges jelzőkkel illetni. A bal-liberális oldalról érkező, vagy ahhoz köthető megnyilvánulások szinte minden jobboldali politikai véleményben a sovinizmus vagy az antiszemitizmus jegyeit vélték felfedezni. Hosszú éveken keresztül ezzel riogatták a közvéleményt. S most, amikor napjainkban valóban ezeknek a szélsőséges eszméknek az uralomra jutása fenyeget, a közvélemény már érzéketlenné vált a liberalizmus alapvetően fontos figyelmeztetéseire, sőt, a keresztény szellemiségű politika azon téziseire s, amelyek a minden embert megillető személyi méltóságról szólnak. Valahogy úgy jártunk ezzel, mint a közismert mese tréfacsináló pásztora, aki a „Jön a farkas!”-t kiáltva számtalanszor fellármázta a falut, s a kaszákkal-kapákkal, vasvillákkal és botokkal felfegyverkezett emberek harcias csődületén mulatott, mígnem a farkas valóban a nyájra támadt, de addigra a falusiak már mit sem törődtek a pásztor segélykiáltásával. Végezték tovább a hétköznapi teendőiket abban a hiszemben, hogy a tréfacsináló ezúttal is lóvá akarja tenni őket. Ha jól emlékszem, a tanulságos történet egyik változata szerint nemcsak a nyáj, de a felelőtlen pásztor is a farkas áldozatául esett.
Mert komoly dolgokkal nem lehet felelőtlenül dobálózni. Ha mégis megtesszük, a figyelemfelkeltő, lelkiismeretet ébresztő szavak és a józanító fogalmak elhasználódnak, érvényüket vesztik s igazságtartalmuktól függetlenül súlytalanná válnak. Másrészt megakadályozzák a különböző politikai alternatívák között szükséges párbeszéd lehetőségét, hogy az eltérő álláspontok közelíthetőek legyenek egymáshoz, sőt, a nemzet érdekében fontos megegyezések is szülessenek. Ha egymás véleménykülönbségeit elhamarkodott és sommás ítéletekkel illetjük, akkor a Fidesz forgatókönyve szerint cselekszünk, amely az ellentétek elmélyítésére építi politikai stratégiáját.
"Új szövetség" kellene
Egy elszegényedő országban, amelynek kifosztása a napjainkban is zavartalanul folyik, szót kell hogy értsünk egymással – különbségeinket nemcsak tiszteletben tartva, hanem a különbözőségek egymást gazdagító lehetőségeire is felfigyelve. A jobb- és a baloldal között a közvetítő szerep egy megújult liberalizmusé lehetne, amely alapeszmeisége révén éppen az elvek és programok sokszínű pluralizmusát tarthatná a magához illő értéknek.
Ahogy azonban az európai normáknak megfelelő kereszténydemokrácia és szociáldemokrácia hiányát érzékeljük Magyarországon, legalább annyira hiányolhatjuk a mindkét irányba nyitott liberalizmust is, amely ilyenformán pótolhatatlan szerepet tölthetne be alapos megújulásra-megújításra szoruló közéletünkben.
Tudatában vagyok annak, hogy Magyarországon a politikai szövetségkötésnek nincsenek biztató hagyományai. Nem is az a baj, hogy a szövetségen belül egyik vagy másik párt dominanciára jut, hanem az, hogy az erőfölény a többi résztvevő identitását veszélyezteti. S mivel sem a Fidesz hatalmon maradását, sem a Jobbik erősödését ez idő szerint a bal-liberális összefogás önmagában nem tudja megakadályozni, ezért egy jobboldali párt újjáépítése és részvétele a szövetségkötésben abból a szempontból is hasznos lehetne, hogy az egymástól jól elkülöníthető politikai alternatíváknak az együttműködésben is jelenlévő törésvonalai megakadályozzák bármelyik résztvevőnek - a többiek számára sérelmes - hegemóniáját.
A törésvonalak ugyanis a szövetségi struktúrán belül önkorlátozó határvonalul is szolgálhatnának. Nem egymás hibáiban kellene osztozniuk, hanem éppen az összefogás minél szélesebb kiterjesztésével a civil társadalom megújulást sürgető kívánságának adnának teret.
Egy efféle szövetségben akár egy keresztény szellemiségű párt is megfelelő szerepet tölthetne be. Ezért kritikával lehet illetni a mai KDNP-ét, de ennek nem kell együtt járnia a modern kereszténydemokrácia hazai megvalósításának tagadásával, a keresztény szellemiségű politika eszmeiségének megvetésével. Ellenkezőleg: a kritikát az eszmeiség tiszteletben tartása alapján kell megtenni. Én legalább is ehhez tartom magam.
