A bukarestiek A viharral érkeztek FOTÓ: MITEM
Morfov előjátékként és aztán az előadásba is belerendezett színház a színházban jeleneteket. Az elején Nikola Toromanov hatalmas, bárkaszerű, könyvekkel teli díszletén melegítenek be a játszók, zenélnek egy kicsit, énekelnek. Aztán megjelenik a száműzött, hajótörött Prospero, hogy lányának Mirandának felfedje megmenekülésük titkait. Ion Caramitru, aki egyébként a színház direktora is, pulóveres vívódó értelmiségiként jeleníti meg Prosperót, akinek még kezében van a sziget feletti hatalmát biztosító varázspálca, de ereje fogytán, alattvalói Caliban és Ariel idő kérdése, mikor pártolnak el tőle. Egyre inkább csupán könyvei jelentik az oltalmat, de már ez a közeg sem teljesen biztonságos. A józan észt és az értelmet is kikezdte az idő. A csábító hatalom, az árulás dívik igazán, az alulról jött terpeszkedőké a világ.
Az előadás erőteljesen szól a szabadság problematikájáról, Caliban és Ariel mindent megtesz a szabadulásért, de amikor teljesen szabaddá válhatnának, rájönnek, már nem is tudnak igazán a szabadságukkal mit kezdeni. Ariel (Istvan Teglas) és tündér csapata futószalagon halmozza a varázslatokat, nem ismernek lehetetlent. Ariel néha csábító nimfaként hálózza be áldozatait. Az előadás egyik fő erőssége a remek színészi csapatjáték és ebben Ariel és csapata jeleskedik, illetve Stephano és matróztársai is. Utóbbiak sok humoros ötletet és epizódot kapnak a rendezőtől. Még egy látványos szinkronúszó paródia is bekerült az előadásba. Morfov mintha nem hinne az igazi szerelemben, Miranda és Ferdinand szerelmét kissé zárójelbe teszi, illetve szerelmes világslágerek bejátszásával olykor a giccs kategóriájába helyezi. Miranda rendkívül kötődik édesapjához, kapcsolatuk érzékletesen jelenik meg, szinte az egyetlen kötelékként, amely kizárja az árulás lehetőségét.
A rendező fantáziája főként az első részben szárnyal, a másodikban már mintha inkább a történet lebonyolítására koncentrálna. Az előadás vége szomorúba vált, hiszen miután a szerelmesek egymásra találnak és jöhetne a boldog végkifejlet, visszacsöppenünk a szigetre és kiderül, az egész vihar csupán álom volt és minden változatlanul marad, száműzöttség, magány és az ezekkel járó beteljesületlen remények.
Emma Dante Európában keresett független társulata a Sud Costa Occidentale, melynek a finanszírozásába Palermo városa is beszállt, eddig nem járt Budapesten. A mostani MITEM-re a Verso Medea (Médea dala) című előadással érkeztek, amely Euripidész története nyomán született. Korábban Emma Dante csapatát már Alföldi Róbert is meghívta a Nemzetibe, de akkor a vendégjáték nem jött létre. Ezúttal viszont eljöttek és erős hatású felkavaró produkcióval örvendeztették meg a közönséget. Két énekes, a Mancuso fivérek indították az előadást. Énekük első hallásra különösnek hatott, aztán egyre inkább meg lehetett szokni az olykor visító hangzást. Drámai, imaszerű szicíliai dallamok hangoztak el, a közönség egy része először nevetgélt a hallottakon, de aztán fokozatosan a dalok elérték a drámai hatást, annál is inkább, mert az előadás felépítésében fontos szerepet töltöttek be. A korinthoszi asszonyok kara mellett, az asszonyokat egyébként macsó férfiak játszották, szintén egyfajta megduplázódott kórusként szerkesztődtek be a zenei részek az előadásba.
Az is elképesztő volt, ahogy az elején nőalakokba bújt férfiak pletykáltak Médeáról, szabad szájúan, az egész tényleg, mintha a szicíliai utcán játszódott volna. Emma Dante alapvetően az euripidészi történetre alapozva meséli el Médea tragédiáját, de gyakran betold kortárs szövegrészeket, amelyek, mint a közönségtalálkozón kiderült, a színészek improvizációjából születtek. Médea kismamaként, terhesen jelenik meg a színen. Aztán a szülést a korinthoszi asszonyok (férfiak) vezetik le. Végletes érzelmek csapnak össze. Minden színész a saját dialektusában szólal meg, valaki nápolyi dialektust használ és van, aki mást.
A játék egységes és autentikus, a figurák hiába van szó Kreonról, Iaszónról, vagy Médeáról nagyon is kortársak. Elenea Borgogni képes Médea drámáját, döntéseit és végül szörnyű tragédiáját elénk tárni, megjeleníteni. Katartikus, ahogy altató dalt énekel gyermekének, akit később kétségbe esésében meggyilkol. Médea és Iaszón találkozása mindent felperzsel. Az egyik jelenetben a nő és a férfi hol eszeveszetten csókolja egymást, aztán ugyanolyan erővel pofozkodnak. Legvégül minden odalesz, a Mancuso fivérek zenéje és éneke messzire hallatszik.
A jövő sötét, Médea gyermekének meggyilkolása után Korinthoszban nem születik gyermek, hiszen a korinthoszi asszonyok, tulajdonképpen férfiak. Furcsa csavar a megkapóan friss, sodró erejű játék végén.
