A hír csupán ennyi: a szaktárca (mit szaktárca, a kormány) 764 millió 54 ezer forintot különített el tíz darab zongorára. Más már nem is hiányzott. Egy haszna mégis van, elővettem Ady kötetemet. A vers csodás és nem hosszú. Idemásolom:
A fekete zongora- Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson akinek nincs bora. Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az élet melódiája.
Ez a fekete Zongora.
Abba is hagyom, elég ez az első vers. Hogyan gondolhatott volna Ady arra, hogy lesz majd egyszer egy kormány, amelyiknek gazdagságában nincs mást tennie, mint vásárolni tíz darab zongorát. Venni és szétajándékozni, állítólag egy részét külföldre, hiszen mi olyan gazdagok vagyunk, hogy jó dolgunkban már azt sem tudjuk, mit csinálunk. De vissza Adyhoz: „Fusson, akinek nincs bora…” nem szükséges belemagyarázni, benne van ebben a sorban: le van sajnálva a jó magyar nép több milliója, akinek sem bora, sem kenyere sincs. De van tíz zongorája, nagy szívvel szétosztja ajándékba és kenyér helyett hallgatja a muzsikát. A fekete zongora muzsikáját.