Sokan voltak kíváncsiak szombat délután a Vígszínházban az élő színházi legendára, Robert Wilsonra. Még azt sem vette senki zokon, hogy legalább félórát kellett várni a Mesterre, aki Linzben rendezi a Traviatát, onnan érkezett vonattal, amely késett, mentette ki a rendezőt Eszenyi Enikő, aki egyetlen magyar színészként együtt dolgozott vele a nálunk is játszott 1914 című előadásban. A nézők között, az egyik páholyban Balog Zoltán miniszter is megjelent, aki korábban fővédnökséget vállalt és támogatta az I. világháborúról szóló látványos történelmi revüt.
A szombat délutáni vállalkozás akár csalódás is lehetett volna, hiszen Robert Wilson két órán keresztül egyedül néhány dia és saját maga által felvázolt rajz segítségével mesélt pályájáról, meghatározó találkozásairól, általa fontosnak vélt előadásairól. Tehát két órán át lekötni a figyelmét a Vígszínház nagyszínpadán több száz szakmai és nem szakmai érdeklődőnek eléggé istenkísértő próbálkozás. Csakhogy Wilsont a kockázat egyáltalán nem nyomasztotta egyébként is egész életében izgatták a szokatlan feladatok. Nem véletlen rendezett akár több napig tartó előadásokat is. Ráadásul gyerekszínészként kezdte pályáját tehát azért a színpaddal is kacérkodott korábban.
El is mesélte, hogy a színpadra való kiállás módja a leglényegesebb. Wilson előadásának elején több percig némán állt, megvárta még a nézők teljesen ráfigyelnek és csak akkor kezdett bele mondandójába. Tette ezt lazán, közvetlenül, de rögtön érződött, hogy közben nagyon is pontosan előre megtervezte miként építi fel előadását.
„Hetvenhárom éves vagyok, amerikai, texasi” - kezdte. Texasban azonban a gyerekkorában a városban a művészeti élet nem volt a csúcson, ezért New Yorkba ment festészetet, építészetet tanulni. Aztán arról beszélt, miként ismerkedett meg egy fekete bőrű fiúval, akit egy utcai konfliktusból kellett kimentenie, a fiút intézetbe akarták zárni, de Wilson gyámság alá vette. Később kiderült róla, hogy sérült a hallása, ezért arra kérte őt, rajzolja le az álmait. Ebből született meg a rendező pályáját elindító A süket pillantása című maratoni néma előadás. New York után Párizsba hívták a produkciót, a rendhagyó színházi eszközökkel dolgozó rendező pedig pillanatok alatt felkapott lett a világban.
Sorra jöttek a felkérések. Wilson életében volt még egy másik sorsdöntő találkozás. Egy másik fiúval való megismerkedés, aki értelmileg sérült intézetben nevelkedett, de a rendező felfedezte a fiatalember rendkívüli képességeit. Később alkotótársa lett és több produkció ihletője. Aztán az egyik dián a nagymamája volt látható. Elmesélte, hogy a nagyit egyszer felhívta, nincs-e kedve a Levél Viktória királynőnek című előadásának a címszerepét eljátszani. A nagymama végül ráállt a dologra, a rendező kiment érte taxival, de a nagyi arról beszélt, hogy kilenc gyógyszert kell szednie különböző betegségeire és szenvedélyesen vallott az egészségügyi állapotáról. Aztán megkérdezte Wilsont, mit kell mondania az előadásban. A rendező csak annyit válaszolt, nagyi ezt mond el, amit most nekem…
Robert Wilson arról is beszélt, hogy számára a legfontosabb eszköz a mozgás, a zene és a fény, sokat tanult Merce Cunningham koreográfustól és John Cage zeneszerzőtől. A sok élvezetes anekdota után Wilsont a közönség is megszólíthatta. Az egyik kérdésre azt felelte: „nem próbálom megváltoztatni a világot, nem teszek politikai nyilatkozatot a színházban, ahol a vallásnak sincs helye. Az én munkám nem prédikáció, nem hirdetek igét, a kereszténység rekvizitumait én a fényre cserélem, amit mindig először kell megálmodni.”
