Mi állt a népirtás hátterében? Mi váltotta ki a 20. század legnagyobb tragédiáját? A görögök után az örmények képezték a második legnagyobb keresztény közösséget az Oszmán Birodalomban. Az örmények viszonylag szabadon gyakorolhatták vallásukat, a törökökhöz lojális népnek tartották őket, sokan közülük a felső tízezer tagjai voltak. A muzulmánokkal azonban nem voltak egyenjogúak, fejpénzt, úgynevezett cizyét kellett fizetniük. Az 1800-as években elsősorban három területen, Kelet-Anatóliában, Adana környékén, valamint az oszmán metropoliszokban, Alexandriában, Szmirnában (a mai Izmir) és Konstantinápolyban éltek.
Az első világháború előtt az örmények lélekszáma körülbelül 1,7 millió volt. A 19. században az Oszmán Birodalom hanyatlásnak indult, a Boszporusz „beteg emberének” nevezték. Eközben megkezdődött a birodalom területén élő népek nemzettudatra ébredése. Bár II. Abdul-Hamid szultán nagyobb önrendelkezést ígért az örményeknek, a reformok mégsem léptek életbe, ami elégedetlenséget szült a népcsoport tagjai között. Mind erősebbekké váltak az örmény függetlenségi mozgalmak.
Radikálisan követelte a függetlenséget az 1887-ben létrejött Szociáldemokrata Huntsak párt. 1889-ben pedig létrejött a Dasnak párt, amely szerint a népfelkelés a legjobb módja az önállóság kivívásának. Egyre több terrorcselekményt hajtottak végre török hivatalnokok ellen – írta a német Arnold Hottinger 7mal Naher Osten című könyvében.
Az erősödő örmény nacionalizmus feszültségeket keltett az amúgy sem felhőtlen örmény-kurd viszonyban. Az oszmán hatóságok egyre kevésbé védték meg az örményeket a túlkapásoktól. 1894-1896 között több pogromot is végrehajtottak a népcsoport tagjai ellen. Ennek háttere az volt, hogy a Huntsak párt aktivistái megtagadták az adófizetést. A török hadsereg válaszként támadást intézett a lázadó települések ellen, 900-4000 örményt mészároltak le, több falvat a földdel tettek egyenlővé.
Az eset után a nyugati országok egyre hangosabban követelték: adjanak nagyobb önrendelkezést az örményeknek, ezt azonban a szultán megtagadta. Közben Trabzonban és más városokban is pogromokat hajtottak végre az örmények ellen: a két év alatt becslések szerint 80 000-300 000-en haltak meg. Sokan menekülés közben vesztették életüket, a kemény tél folyamán. 1897-ben az örmény patriarkátus 50 ezer árva gyermeket tartott számon.
Az ellenzékben működő, szintén II. Abdul-Hamid szultán ellen fellépő ifjútörökök az örmények helyzetének jelentős javítását ígérték. A mozgalom parlamentáris alkotmányos rendszerért szállt síkra, autonómiát, széleskörű önrendelkezést helyezett kilátásba minden nép és vallási csoport számára. Eredetileg komolyan is vették ezeket az ígéreteiket. Később azonban a mozgalmon belül a nacionalisták kerültek többségbe, akik a pántörök eszmeiséget képviselték.
1908-ban a meggyengült szultán életbe léptette az alkotmányt, az új választást az Egység és Haladás Bizottsága nyerte, a parlamentben többségbe kerültek az ifjútörökök. Ezt követően Adana térségében ismét támadásokat intéztek az örmények ellen, melynek során a népcsoport 15-20 ezer tagja vesztette életét. Bár Konstantinápolyban kivégeztek 127 személyt, akik állítólag felelősek voltak a gyilkosságokért, ezzel sem tudták megakadályozni a további pogromokat.
Az Oszmán Birodalomnak az első balkáni háborúban elszenvedett vereségei után még nehezebb lett a kisebbségek helyzete, különösen azután, hogy az Egység és Haladás Bizottsága őket tette felelőssé a nagy területi veszteségekért. Ezután az ifjútörökök mozgalma is tovább radikalizálódott. Vezetőik, Enver Bey, Talat Bey és Cemal Bey katonai diktatúrát vezettek be. Egyik céljuk a „belső ellenséggel” való leszámolás volt. Sok örmény, megsejtve a veszélyt, a Kaukázusba menekült. 1882-1912 között az Oszmán Birodalomban élő örmények aránya egyharmadával csökkent.
1914-ben az Oszmán Birodalom azzal a céllal lépett be az első világháborúba, hogy visszaszerezze elvesztett területeit. 1914 végén támadást is intéztek a Kaukázus ellen, ám az akció a törökök megsemmisítő vereségével zárult, ráadásul az orosz csapatok az ellentámadás során újabb jelentős területeket foglaltak el. Az örmények egy része a cári birodalom oldalán harcolt, abban a reményben, hogy cserében független országot kapnak.
Ezzel azonban még jobban magukra haragították a törököket, akik nem vették figyelembe azt, hogy a népcsoport nagyobbik része, a civilek és a katonák nagy többsége lojális maradt az Oszmán Birodalomhoz. Az ifjútörökök kollektív bűnösséggel vádolták az örményeket a Kelet-Anatóliában elszenvedett vereségekért.
Megkezdődtek a deportálások
Nem lehet pontosan tudni, mikor határozott az Egység és Haladás Bizottsága az örmények megsemmisítése mellett. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok nem ismertek, talán nem is léteztek. Enne oka lehetett, hogy a bizottságnál a parancsokat szóban közölték. 1915 márciusában születhetett meg az ördögi terv.
Első lépésként leszerelték az Oszmán Birodalomban szolgáló örmény katonákat, akiket részben megöltek, részben kényszermunkára fogtak. Később a kényszermunkások nagy részét is kivégezték. A bűncselekményeket főleg kurdok, szabadon engedett rabok, a Teskilat-i Mahsusa titkoszolgálat-gerillaszervezet tagjai és önkéntesek hajtották végre – írta könyvében Taner Akcam török-német történész a népirtás ismert kutatója.
1915 áprilisában az örmények fellegvárában, Vanban ellenállási mozgalom indult. A huntsak-aktivisták akcióit a központi kormányzat elég indoknak tartotta arra, hogy véres mészárlással álljon bosszút. 1915. április 24-én Mehmet Talat Bey belügyminiszter utasítására megkezdték Konstantinápolyból, majd más városokból az örmény közösség vezető tagjainak letartóztatását és koncentrációs táborokba való szállítását. Ezért tartják április 24-et a népirtás emléknapjának.
1915. május 27-én született meg az örmények deportálásáról szóló törvény: azt internáltakat Oszmán Szíriába szállították. Az örmények házait kisajátították. Olyan eset nem ismert, amikor az elfoglalt ingatlanokért vagy vagyontárgyakért valaha is kártérítést fizettek volna. A házakat kirabolták, az ott talált bútorokat, aranyat, ékszereket elvitték. Igazi szabad rablás zajlott. A deportálásokat közben alig néhányan élték túl.
Az első diplomáciai jelentések 1915 júniusában érkeztek a Nyugatra arról, mi történik az örményekkel. Talat Pasa, akkori pénzügyminiszter, későbbi nagy vezír pedig egy 1915. július 12-én, Diyarbakir kormányzójának írt levelében beszélt az örményekkel és a keresztényekkel szembeni „vérontásról”. Mint írta, Mardinban úgy mészárolták le az örményeket és keresztényeket, „mint a bárányokat”. Másfél hónappal később ugyanő egy diplomatának azt állította, leállították az örményekkel szembeni akciókat. Ehhez képest az örmények szisztematikus kiirtásának folyamata csak 1917-ben ért véget.
Népirtás történt-e vagy sem? Ezzel kapcsolatban érdekes Abdulahad Nuri, egy a deportálásokért felelt tiszt vallomása, aki – amint bírósági adatokból kiderül – elmondta: Talat személyesen közölte vele, hogy a deportálások az örmények megsemmisítésének célját szolgálták. Vehib Pasa, a 3. hadtest parancsnoka pedig az első világháború után azt közölte, a deportálások „a humanizmus-, és a civilizáció elleni intézkedések voltak. A vérfürdő, az örmények kiirtása, kifosztásuk az Egység és Haladás Bizottságának döntése volt” – fejtette ki.
